1028 Budapest Kossuth L. u. 15-17. | Titkárság: 275-7935 | Tanári: 397-4468 |Gazdasági iroda: 275-7938

A PHWI 25 éves történetébe tartozó művészeti és pedagógia munkákat, hagyományokat bemutató sorozatunk befejezéseként a Szülői Kórusról olvashattok egy beszélgetést. A kórus karvezetőjét, Kalocsay Károlyt Fürjes Gabriella kérdezte.


Mesélj a kezdetekről, hogyan jött létre az iskola Szülői Kórusa?
Nagykovácsiban vezettem egy énekkart, amely szép lassan elmorzsolódott. Azok a tagok azonban, akik szülőként ide jártak az iskolába, szerették volna, ha folytatódik valamilyen formában a kórus. Amikor elkezdtünk az iskolában próbálni, egyre többen csatlakoztak hozzánk Solymárról és Budapestről is. Hogy mindez mikor volt, csak körülbelül tudom megmondani, talán hét-nyolc éve, de lehet, hogy tíz. Év­szá­mok­ban nem vagyok jó.


Van olyan kórustag, aki a kezdetőktől ott van még mindig?
Persze. Kevés olyan van, aki elment időközben. Van olyan is, aki egyszer-egyszer eljött, de rájött arra , hogy ez nem az, ahova ő járni szeretne. Sokféle ember megnézte már, hogy mit csinálunk, de egy mag, úgy látszik, valami miatt kitart, most már jó ideje. Körülbelül húsz ember jár folyamatosan. Olykor nem tudnak jönni, mert betegek, vagy vizsgáznak, vagy külföldön vannak. Mégis azt mondhatom, hogy nagyon lelkesen járnak.Mindenki amatőr. Egy-két ember rendelkezik korábbról valamilyen zenei tanulmánnyal, a többség azonban műkedvelő, és olyanok is vannak, akik más zenei műfajokban is próbálkoznak vagy akár jeleskednek is.


Van feltétele a kórustagságnak?
Semmilyen feltétel nincs. Van olyan énekkari tagunk – lehet, hogy mosolyogni fog, ha majd olvassa ezt a cikket –, aki egy hangot sem tudott visszaénekelni, amikor eljött hozzánk. Később a saját lakásán szervezett pluszpróbákat a többieknek, ahol lehetőség nyílt neki is felzárkóznia, és ma elmondhatom, hogy nagyon biztosan énekel. Az éneklésben sokat lehet fejlődni, ha megfelelő munkát fektetünk bele. A magukat botfülűnek gondolók is jól hallanak, csak ki kell munkálni azt a hallást, amellyel ők rendelkeznek. Könnyebb elhinni magunkról, hogy botfülűek vagyunk, mint dolgozni rajta, hogy kiderüljön az ellenkezője. Sokan rengeteget fejlődtek. Egyénenként is énekeltetem őket, igyekszem finomítani a zenéhez fűződő viszonyukat, az ízlésüket, a tudásukat.


Sokunk számára nagyon jó fotósként vagy ismert az iskolában. A kórushoz, a zenéhez hogyan kapcsolódsz? Milyen felkészültséggel vezeted a Szülők Kórusát?
1987-ben diplomáztam a Zeneakadémián, mint orgonaművész. 1990 óta megszakítás nélkül vezetek valamilyen énekkart, néha kettőt is párhuzamosan. Az énekkarvezetésben teljesen amatőr vagyok. Ennek a hátrányait folyamatosan érzem. Azt gondolom azonban, hogy a valahonnan kapott tehetséget az embernek kötelessége ápolnia és továbbadnia is. A tapasztalatokat és a tudást meg kell osztani másokkal, hogy aztán ők is továbbadhassák mindazt, amit megismertek. Én ezért csinálom. A kórusvezetés nagyon fontos módja a zenével való foglalkozásomnak, amikor heti egyszer rendszeresen beszélhetek embereknek a zenéről, amikor közösen rájöhetünk olyan összefüggésekre is a zene és a világ más dolgai között, ami sokszor egészen meglepő. Magunktól, azt gondolom, ezekre a dolgokra nem is jönnénk rá. Én is nagyon sokat tanulok az énekkari próbákon. Úgy érzem, hogy azok a tagok, akik jelenleg járnak, érzik és értik, mi az indíttatásom, hogy ezt az egészet miért is csinálom.


Amikor jelentkeznek a kórusba szülők, megfogalmazzák neked, maguknak, mire is vágynak?
Nem fogalmazzák meg, de erre nincs is szükség. Kicsit olyan ez, mint a templom. A templomban sem kérdezik meg, ki, miért jött oda. Aki csak egyszer jön be, és elmegy, mert úgy gondolja, ez nem az, amit ő szeretne, vagy bármi másért távozik, akkor nincs semmi rossz érzésem. Ha ott marad, akkor örülök, ha nem marad ott, akkor is örülök, mert akkor nem rabolom tovább az idejét. Ide lehet jönni és lehet nem jönni. Annak nagyon örülök, ha részt tudnak venni heti egyszer a próbán.


Hogyan zajlik ez a heti egy próba?
Nyolc órakor van a találkozó, de mivel 8-ra soha nem értünk ide pontosan, ezért kitaláltuk, hogy 8 órakor kezdődik a próba, de csak negyed 9-kor kezdünk el dolgozni. Addig, aki időben jött, az beszélgethet, aki nem jött időben, annak negyed 9-kor kell tudomásul vennie, hogy már beszélgetni nem lesz ideje. 10 óráig próbálunk szünet nélkül. Van, akinek fárasztó, mert olyan ritmusban él, hogy este már eleve fáradt, van, akinek azért, mert fizikailag és szellemileg is megterhelő. Nagyon kell figyelni, idegen nyelveken éneklünk, latinul, angolul vagy bármilyen más nyelven, azt is meg kell tanulni. Mivel csak a próbákon énekelnek, mert nincs otthon idejük plusz időben gyakorolni, ezért ebben a két órában kell megtanulniuk a darabot.


Sok türelemre van szükséged?
Igen. A próbák nekem felfoghatók türelmi gyakorlatnak is. Ha szólampróbát tartunk, egyszerre csak egy szólam gyakorol, a másik három vagy csöndben ül, vagy beszélget. Nehéz rábírni őket, hogy figyeljék a másik szólamot, mert abból ők is tudnak tanulni. A kölcsönös egymásra figyelés persze sok mindenen múlik. Főképpen rajtam, a vezetőn múlik a legtöbb. Ha én nem vagyok elég jó, akkor hiába érkezik bármilyen jó tag egy kórusba. Ezért nekem minden próba után meg kell fogalmaznom a tanulságokat, mit rontottam el, mit kellett volna máshogy csinálnom.


Hol szoktatok fellépni, hol ismernek benneteket?
Nem vagyunk nagy fellépők, és ez nekem köszönhető. Nem a fellépésért csinálom, ez hiba, mert a fellépés erősen tudja motiválni a tagokat. Mindig úgy érzem, hogy fellépni csak akkor szabad, amikor egy darab már eljutott abba a stádiumba, amikor fölvállalható. Mivel nem akarok túlságosan egyszerű darabokat tanítani, mert azt gondolom, hogy azok által nehezebb fejlődni, és azt is szeretném, hogy szép és jó darabokat tanuljunk, ezért aztán nehezebb és hosszabb a tanulási idő. Kevés darabnak jutunk a végére, és amikor odaérünk, egy-két helyen elénekeljük, majd el is engedjük, és elkezdünk egy másikkal foglalkozni. Ennek következtében nagyon szűk a repertoárunk, hiszen ezek a darabok többnyire elfelejtődnek. Nem egyszerű feladat, ha az ember amatőrökkel dolgozik, és nagyon nagy a hézag a tudások között. Nincsenek evidenciáink. Nincs, amire építhetnék, alapvető dolgokat is újra és újra el kell mondanom. Kicsit mókuskerék ez, de mindenféleképpen megéri, mert az a cél, amiért csináljuk, szerintem rendkívül fontos. Borzasztóan örültem, amikor Nagykovácsiból áthelyeződtek a próbák az iskolába. Fontos ugyanis egy iskolában, hogy a szülők különböző módokon összetartsanak. Ők, akik ott állnak az iskola mögött azzal, hogy a gyerekeiket ide hozzák, nagy erőt jelenthetnek az iskolai élet számára. Szükség van hasonló csoportosulásokra más műfajokban is, ahol a szülők együtt tevékenykednek, és ahol jobban megérthetik az iskolát, a viszonyukat az iskolához és azt, hogy mi is a feladatuk azáltal, hogy a gyerekeiket idehozzák.


Elegendőnek találod-e a Szülői Kórus ismertségét az iskolában?
Soha nem tettem nagy lépéseket az iskola felé, hogy a kórus népszerűbb legyen. Időnként fellépünk, hallhatóak vagyunk, bárki jelentkezhet, aki kedvet kap. Volt egy álmom régen, amikor még az első gyerekem ide került, aki közben már leérettségizett, hogy amíg mi itt szülőként tevékenykedünk, az alatt az idő alatt az iskolai diákokból is alakul egy komoly kórus. Kár, hogy ez eddig nem valósult meg. Azt látom, hogy az élet rövid, és leperegnek a homokszemek. A kisfiam most jön első osztályba, és még van 13 évünk, hogy itt legyünk, és kicsit nehéz nézni a próbálkozásokat, amelyek eddig eredménytelenül végződtek. Azért is alapítottam ezt az énekkart, hátha ez az impulzus valamilyen módon bekerül az iskolai kezdeményezések közé. Gondoltam arra, hogy talán idősebb, 11‑12‑es diákok valahogy beszivárognak, és létrejön egy egyesülés, amely már nem a Waldorf-iskola Szülői Kara, hanem a Waldorf-iskola énekkara lesz. Egy 50 tagú kórussal több mindent lehetne énekelni, mint a 20 tagúval, és lennének friss, fiatal hangok. A diákok azonban, úgy látom, nem szívesen énekelnének együtt a szülőkkel. Különösen fontos, hogy legyen egy iskolában énekkar! Amikor a Veres Pálné Gimnáziumban tanítottam, nagyon komoly zenei kultúrát megörökölve kezdtem ott dolgozni. Olyan elődeim voltak, mint Ugrin Gábor vagy Arany János, akik után odakerülni szinte nyomasztó érzés volt nekem, aki addig a kezemet föl sem emeltem. Ott kezdtem el kórusvezetéssel foglalkozni. Ott tapasztaltam meg, milyen jót tesz egy iskolának, ha énekkar működik benne. Már régen nem tanítok ott, de azóta is van énekkara a gimnáziumnak, és elmondhatom, hogy az iskola egyik gyöngyszeme. Nagyon szeretik a gyerekek, és sokan visszajárnak érettségi után is.


Könnyebb talán egy olyan iskolában énekkart szervezni és jól működtetni, ahol egy évfolyamon több osztály tanul, ahol több gyerek él együtt.
Nem gondolom, hogy ezen múlik. A hidegkúti iskolába válogatott gyerekcsapat jár, akik tizedikes korukra már abszolút kórusérettek. A fölső három-négy évfolyamból fantasztikus kórust lehetne csinálni. Meg lehetne teremteni az éneklés kultúráját ebben az iskolában is. Kultúrát persze csak úgy lehet csinálni, ha valaki elkezdi.


Milyen darabokat énekeltek?
A kóruskultúrák nagy gyöngyszemei a reneszánsz és a barokk korra tehetőek és nyilván a romantikára is. Egy kisebb énekkarral, már tizenhat emberrel is nagyon jól lehet ezeknek a koroknak a darabjait énekelni. A Szülői Kórussal főképpen egyházi darabokat tanulunk, mert azok komoly szellemi tartalommal is rendelkeznek, amely a zenén keresztül jobban érthetővé válik. De világi darabokkal is foglalkozunk. Arra nagyon vigyázok, hogy zeneszerzés-technikailag és kórushangzásilag nagyon jó minőségű darabokat válasszak. Visszatérve a gyerekekhez: az iskolába nagyon sok jó hangú, jó fülű fiatal jár, akik remekül énekelnek, már negyediktől fölfelé is. Őket is lehetne énekeltetni, úgy ahogy pl. a Westminster Abbey kórusában lehet szopránt énekeltetni a mutáció előtt, és ez a szoprán teljesen más minőség, mint egy női szoprán. Ez csak azon múlik, hogy legyen egy vezető, aki erre fölteszi az életét, aki ezt megszervezi és működteti.


Gondoltál arra, hogy megpályázod az épp nemrég kiírt zenetanári állást az iskolában?
Nem gondolom, hogy én vagyok a megfelelő ember. Nagyon nehéz tanítani, fegyelmezni a gimnazista korosztályt. Az énektudás kézzelfoghatóan ritkán hasznosul a közeli jövőben. Nem fognak érettségizni belőle, az egész olyan periférikus dolog, és ilyen idősen még nem látják át, hogy a zene milyen óriási lehetőség arra, hogy fejlődjenek, és kiteljesedjen a személyiségük. Úgy gondolom, gimnazista korban benne lenni egy énekkarban fantasztikus dolog. Utazni, együtt lenni, kórustáborba menni, koncertet adni…!


Milyen emléket idéznél föl szívesen a Szülői Kórussal közös történetedből?
Hangversenyeket, koncert előtti próbákat, amikor sikerült nagyon jól elénekelnünk egy darabot, mint például itt, az iskolában egy Magnificatot. A Nemzeti Galériában is volt egy koncertünk, ahol a Waldorf Diákkórussal léptünk fel, és a Lovagteremben, ebben a kicsit visszhangos, misztikus hangzású teremben, elénekeltük előtte a darabokat, nagyon szépen szólt minden hang. Mindannyiunkat nagyon feldobott ez az élmény. Emlékezetes még a Feneketlen-tó melletti Szent Imre-templomban a szereplésünk, egy Liszt-miséből énekeltünk egy Kyriét. Azok a próbák is emlékezetesek, amikor sikerül új impulzusokat adnom. És persze feledhetetlenek az évzáróink, amikor eszünk-iszunk, és közben jókat beszélgetünk. Ha kottát, koncertjegyet vagy utalványt kapok ajándékba, arra is mindig nagyon jó szívvel gondolok vissza. Én a kórusvezetést teljesen ingyen csinálom, azt gondolom ugyanis, hogy azok a legnagyobb dolgok az ember életében, amiket mindenféle érdek nélkül tesz. Mindig olyan kottát szoktam venni ilyenkor, amit meg is tanulok, és amikor megtanultam eljátszani vagy elénekelni, akkor mindig úgy csukom be, hogy ezt az énekkartól kaptam.


Mit gondolsz, meddig fogod vezetni a Szülői Kórust?
Ezen sosem gondolkodtam. Kialakulnak az embernek olyan kötelességei, amelyeket saját magának alkot meg anélkül, hogy tenne értük. Egyszerűen úgy érzem, ezt csinálnom kell. Ha például nagyon beteg vagyok, én akkor is eljövök a próbára. Nem tudom megfogalmazni pontosan, miből fakad ez a kötelességérzet bennem. Jelen pillanatban azok közül a szülők közül, akik ott vagyunk, most én tudom ezt a legjobban, és ezért most én vezetem ezt az énekkart. De ha lenne olyan, aki jobban tudná, akkor beülnék egy szólamba, és nagyon szívesen énekelnék, mert igazából nem az az érdekes, hogy ki vezeti, hanem hogy legyen a kórus.


Ha meghívnának szülői estekre, mit mesélnél a szülőknek a kórusról, hogy a gyerekekben is felébredjen az érdeklődés a kórusban éneklés iránt?
A meghívást természetesen elfogadnám. Ebben a műfajban nehéz kortesbeszédet mondani. A kóruséneklés a mi, művészetekre épülő iskolánkban jó lenne a szülők és a gyerekek számára egyaránt. Azt megtanultam, hogy az énektanítás, különösen közép- és felső tagozaton, erősen tanárfüggő. Komoly, karizmatikus személyiségnek kell lennie annak, aki valamit alkotni szeretne, különösen most, amikor egyre nehezebb a fiatalokkal bánni. Kevés az ilyen ember.


Mit ajánlanál a szülőknek, hogy eljöjjenek egyszer a gyerekeikkel, és megnézzék, mi történik szerdánként egy próbán?
Nem tudnék mást mondani, mint hogy próbálják meg. Belátom, teljesen érthető, hogy a fiatalok ebben a korban nem szeretnének a szülőkkel énekelni. Ha kialakul egy diákkórus az iskolában, akkor a két kórus tudna együtt dolgozni.

 

Naptár 2017

További olvasnivaló