Évek óta foglalkoztatott a gondolat: hová megyek majd 11.-ben szociális munkára. Eleinte azt gondoltam, idősek otthonába, de ahogy közeledett a gyakorlat ideje, rájöttem, hogy nem való az nekem. Mindenképpen valami olyan helyre szerettem volna menni, ahol gyerekek vannak. Itt jött a képbe az Ali utcai gyermekkórház (rehabilitációs osztály, neurózisosztály, pszichiátria).

A Baba utcánál kellett leszállni a buszról. Nagy épület, rajta nagy betűkkel kiírva az intézmény neve, amely kissé már lekopott, valaki talán bele is segített ebbe a folyamatba. Szép nagy udvar játékokkal, focipályával. Bent megkerestem a főápoló szobáját, ő átküldött a nővérszobába, ahol kedves ápoló fogadott. Kis félreértés támadt, amikor el akarta kérni a tajkártyámat, mert azt hitte, én is befeküdni jöttem. De a dolog tisztázása után körbevezetett, bemutatta a többi ápolót, a termeket, a gyerekeket, elmondta, ki miért van itt. Ez gyermekpszichiátria, mesélte, ahol 4 és 18 év közötti gyerekek vannak (egyéntől függően) pár hétig, ez alatt az idő alatt a pszichológusukhoz járnak, részt vesznek a mindennapos foglalkozásokban, esznek, délutánonként alszanak, és új barátságokat kötnek. Az épület háromszintes, legalul vannak a pszichológusok, a fejlesztőtanárok és a főorvos (dr. Kovács Ferenc osztályvezető főorvos, csecsemő-gyermekgyógyász, gyermekpszichiáter), középen a konyha, az étkező és a nagy fiúk szobái, felül meg a kisebbek és a lányok. A termekben több gyerek is alszik, a legkisebb létszám egy szobában három, a legnagyobb kilenc. Az ablakokon rács van, de ez inkább csak előírás, szerencsére nemigen van szükség rájuk. A szobák nagyon szépek, a falak gyönyörűek, színes festményekkel vannak teli. Ezen meglepődtem, nem gondoltam, hogy ilyen szép egy kórház.

A feladatom az volt, hogy amennyit akarok, ott legyek, és amihez kedvem van, segítsek. Nem telt el egy hét sem, amikor úgy gondoltam, nem 9-re járok, hanem 7-re, mint az ápolók. Ez így jobb volt, mert az egész napot át tudtam látni. És legtöbbször maradtam este hétig, amikor váltás volt a nővéreknél, jöttek az éjszakásnak beosztottak. Sokszor előfordult, hogy megkértem az ápolókat, és elvittem öt gyereket, külön, és velük játszottam, karkötőt fontam, vagy gyurmáztam, rajzoltam Párszor még a tornaterembe is bementem velük, és csináltam nekik mindenféle feladatot, mindenféle kalandpályát, bukfencversenyt, vagy tűz- víz-levegő játékot, ezt nagyon élvezték.

Néhány gyerek ott volt mind a három héten, amikor én is, de volt, aki csak egy hétig, és helyette új jött, gyorsan cserélődtek a gyerekek.

Szóval úgy telt el egy napom, hogy bementem reggel, a gyerekek már körülbelül egy órája fent voltak, aztán kiosztottunk a reggelit. A napi három étkezést mindig előre hozták. Ebédig, ha jó volt az idő, kimentünk az udvarra, ha nem, akkor bent voltak különböző kézműves-foglalkozások, mozgások. Ebéd után két óra csendes pihenő következett, amikor nem volt kötelező az alvás, de a csönd igen. Aztán megint ki a szabadba! Itt általában nem volt semmi kötött program, de ha egy ott dolgozó éppen nagyon lelkes kedvében volt, játszott a gyerekekkel. De a gyerekek nagyon jól eljátszottak, fociztak, homokoztak, beszélgettek. Az udvaron mindig sorakozó volt, mielőtt bementünk. Öt körül fürdetés, aztán vacsora, majd a nap lezárásaként egy kis tévénézés, meseolvasás, vagy némelyeknek a házi feladat megírása. És ezek után már csak a lefektetés maradt, amelyen nem voltam ott, mert erre csak nyolc óra után került sor.

Mindent összevetve nagyon-nagyon élveztem a feladatokat, a kihívásokat, amikor például rám volt bízva pár gyerek, és én játszottam velük, vagy hogy nap mint nap új emberekkel kellett megismerkednem. Az ápolók végtelenül kedvesek voltak, jó volt látni, milyen lelkiismeretesen és rutinnal csinálnak mindent, még a legnehezebben irányítható gyereknél vagy egy fárasztó nap végén is. Az egész helynek varázsa volt, amely annyira megfogott, hogy amikor csak tudtam, nyáron is visszamentem. Ilyenkor mindenki örömmel fogadott, és mindig örültek, hogy ott vagyok és segítek. Biztos vagyok benne, hogy egész évben, ahogy lehetőségem lesz rá, fel fogok menni a kórházba, mert nagyon jól éreztem ott magam mindig, amikor ott voltam.

Kovács Bori, 12. osztály

(Megjelent az iskolai újság 2010 októberi számában)