1028 Budapest Kossuth L. u. 15-17. | Titkárság: 275-7935 | Tanári: 397-4468 |Gazdasági iroda: 275-7938

Engem a szociális munkámon egy walesi camphillbe vetett a sors, Rhandir-mwyn falucskába. Mindig is a szociális munkát tartottam a “Waldorf-út” legijesztőbb szakaszának, így finom rettegéssel vártam, hogy mit tartogat számomra. Két hónapra utaztunk, de kaptunk zsebpénzt, ez vigasztalt. Gondoltam, ha ezt túlélem, akkor bármit.

Soltész Péterrel utaztam, aki rendkívül jó választásnak bizonyult, nagyon sokat segített a két hónap során. Éjszaka utaztunk, ezért nem kipihenten értünk oda, de az izgatottság tartotta bennünk a lelket. Már a vonatúton kiderült, hogy nem mindennapi táj vár ránk, maga a hely pedig olyan szép völgyben van, hogy az első gondolatom az volt: én is ide építenék szanatóriumot. A sok újdonság teljesen semlegesítette az esetleges fogyiktól való félelmünket, a légkör nagyon barátságos volt. Viszonylag hamar ráálltunk a ritmusra, bár az elején minden szabad időnket alvással töltöttük, hogy bírjuk a tempót. Nem is a munka a sok, inkább a készenléti állapot a megterhelő. A Coleg Elidyr 18–25 éves, kevésbé vagy inkább fogyatékosok intézménye, ezért órarendjük van: dráma, fafaragás, úszás, főzés, kertészkedés stb. Mi, a co-workerek órákra kísérjük a diákokat, ott együtt csináljuk velük a feladatot, vagy a tanárnak segítünk, az órák között pedig házimunkát végzünk. Az egészségügyi előírásoknak köszönhetően nevetségesen sokat takarítunk. A diákoknak vannak kitűzött céljaik, pl. mondja, hogy köszönöm, de többnyire elég komolytalan, és nincs erős fejlesztés. Petyával két külön házban dolgoztunk, és csak esténként találkoztunk, ami nem volt baj, hiszen több szem többet lát. Amíg ott voltam, megpróbáltam minél többet megtudni a helyről, hogy megértsem az egészet. Hamar tudomást szereztem néhány botrányról, amely a vezetőséget övezte, sok veterán szerint elüzletiesedett a hely. Azonban mivel én nem voltam ott korábban, nekem normálisnak tűnt.

Telefonkártyát nem vettem, az internet pedig lassú volt, ezért nem érintkeztem többet az itthoniakkal a kelleténél. Nem úgy, mint a német lakótárs-lányaink, akik hasonló cipőben jártak ott. Ők minden szabadidejüket hazatelefonálással és Bűbájos Boszorkák-nézéssel töltötték. Bulizni se jártak velünk. Hát igen, szenvedni is lehet, sőt könnyű. Én viszont élveztem, hogy magamra vagyok utalva, és igyekeztem a maximumot kihozni a helyzetből. Petyával kirándultunk, amennyit csak tudtunk, a környék egy földi paradicsom. Vízesések egymás hegyén-hátán, fürödni is tudtunk.

Úgy a harmadik hét felé kezdtük megelégelni a dolgot, a rikácsoló embereket, és kétségbeestünk, hiszen a világ végén voltunk, és mi van, ha elkap egy tanuló? Szerencsére semmi ilyesmi nem történt, az ötödik héten pedig elutaztunk a tengerparthoz a házammal, ami radikálisan csökkentette a stressz-szintemet. Gyönyörű volt, és kajakoztunk is a hullámokban. Innentől kezdve felfelé ívelt a közérzetem, a bulik is megsokszorozódtak, hiszen tanév vége felé jártunk. Szakmai sikereket is elértem, ami szintén feldobta a kedvem. Egy élvezetes színdarabot is bemutattunk, amelyet az egyik alig diák írt, mégpedig nagyon jól. Az utolsó héten már minden este összeröffentünk egy pohár szörpre. Sajnos épp akkor kezdtem jól megismerni az embereket, amikor eljöttünk, jó barátokat szereztem, akiket feltehetőleg soha többé nem fogok látni, ami szomorú. Fantasztikus nemzetközi társaság van ott, akikkel óriási élmény együtt dolgozni és nem dolgozni is. Kolumbiai, német és koreai barátokat is szereztem, és mindent meg fogok tenni, hogy még találkozzunk. Még tartjuk a kapcsolatot, de kérdés, meddig.

A fiatalabb diákoknak üzenem, hogy ki ne hagyjanak egy ilyen lehetőséget, még akkor se, ha néha átkozni fogják Andrást vagy az osztályfőnöküket. Hihetetlen, életre szóló élmény! Még a rossz része is olyan sztorikat szül, amelyet az unokámnak is mesélni fogok. Vissza nem mennék, mert már senkivel se találkoznék a régiek közül, a társaság két-háromévente lecserélődik. Az viszont biztos, hogy ez a két hónap piros betűs helyet kapott az életemben. Megérte.

Havlik Marci, 12. osztály

(Megjelent az iskolai újság 2010 októberi számában)

Keresés

naptár

További olvasnivaló