1028 Budapest Kossuth L. u. 15-17. | Titkárság: 275-7935 | Tanári: 397-4468 |Gazdasági iroda: 275-7938

Vidáman cseverésző, kávét szürcsölgető anyukák között három apuka várja gyerekeit a halifaxi kertvárosi Sir Charles Tupper School udvarán. A zimankó miatt zsebre dugott kezekkel beszélgetnek a világban zajló eseményekről és a fociról. Észre sem veszik, hogy du. 3 óra van, kicsengettek, és gyerekeik már rég ledobták lábukhoz a táskáikat, és rohantak tovább az iskola udvarán infectious-t („ragályos”-at) játszani.


Jay magas, kisportolt testtartással és acélos tekintettel lelkesen magyarázza, hogy hova kéne építeni az új játszóteret. Bingo estet szervez, hogy adományt gyűjtsön a játszótér felújítására, közben kabátja gallérjáról majdnem leesik a poppy. Büszkén viseli a pipacsot, így tiszteleg a háborúkban elhunyt áldozatok előtt. Negyvenkét éves, felesége könyvelő, három gyerekük van. Kiábrándult a corporate világból, inkább otthon van és neveli a gyerekeket. Fanatikus focirajongó, kedvenc csapata a Liverpool. Utálja a hokit („életveszélyes”). Gyerekeit zongoraórára viszi, és break dance-re taníttatja. Sose járt Budapesten, de szerinte Bécs is nagyon szép.


Sabbír Líbiából emmigrált, 40 éves fizikus. Két gyereke van, gyönyörű feleségéből csak a szemeit látjuk. Három éve élnek Kanadában, de sajnos még nincs munkavállalási engedélye. Nem engedik dolgozni, mert a kanadai elhárítás még nem tisztázta helyzetét. Azt gyanítják róla, hogy részt vett Kadhafi diktátor szupertitkos atombomba-készítő projektjében. Békés, jámbor ember, aki még a légynek sem árt. Egyetemen tanul és tanítja a fizikát mindenkinek, akivel csak találkozik. Pocakos, alacsony termetét hatalmas mosolya feledteti. „Andrasch, mi újság Bulgáriában?” – kérdi tőlem. ,,Mondtam már, hogy én Magyarországról jövök” – válaszolom neki, közben a homokban cipőmmel lerajzolom neki Európa körvonalait. ,,Tényleg, de érdekes, és Törökország?...”
...Odarohannak hozzánk a gyerekek: Mohamed, Jack és Áron, majd egyszerre kiabálják: ,,We are hungry!”, „Awesome!”, mondja Jay, „Let’s go home”.


Gyerekeink egy nagyon kedves kis általános iskolába járnak a második, illetve harmadik osztályba. A kedves szót valószínűleg gyakran fogom használni, hiszen itt mindenki az. Mindenki. Kedves. Állítólag a nova (új) skóciaiak (a helyiek) a legkedvesebb emberek Kanadában. Budapesti szemmel bosszantóan kedvesek. Amikor reggel iskolába menet a gyerekeimmel megköszönjük az önkéntes forgalomirányítónak a segítségét, a kedves hölgy így válaszol: ,,You are welcome! You are welcome! You are welcome!” Háromszor. Minden reggel!


Az iskolának a waldorfsága abban nyilvánul meg, hogy nincs házi feladat harmadik osztályig. A tanítás a kanadai himnusszal indul, aztán következik a beszélgetés, olvasás, írás. Szünet után a nap hátralevő részét a testnevelés, művészeti és énekórák teszik ki. Gyerekeink osztályába Down-kóros és autista gyerekek is járnak. A 2. osztály háromig, a 3. osztály fél négyig tanul. Mindennap van matematikaórájuk. Nincs őszi szünet, de sok olyan nap van, amikor a gyerekek nem mennek iskolába, mert a tanárok képzéseken vesznek részt, vagy állami ünnep van. Ez havi rendszerességgel történik, és nehéz követni. Volt olyan péntek, hogy csak mi mentünk iskolába...


Az első kulturális sokk akkor ért bennünket, amikor a szeptemberi szülői esten kijelentették, hogy a folyóírás tanítása megszűnik; ha valaki ezt hiányolná gyerekeinél, akkor legyen kedves otthon gyakorolni. Egy német anyukával közösen próbáltunk érvelni a folyóírás gyakorlása és az akarati fejlődés kapcsolatáról, de sajnos sikertelenül. Szomorú, de jövő évtől Kanadában már nem lesz kézírásgyakorlás az állami iskolákban.
Itteni létemet természetesen a család körüli teendők határozzák meg. Öröm megélni, hogy a gyerekek jól vannak, és angol nyelvet tanító tanárként külön érdekesség látni azt, hogy hogyan hatja át őket fokozatosan, és milyen nyomokat hagy bennük az angol nyelv és kultúra. Szabadidőmben egyetemekre járok, előadásokat hallgatok és önkéntesként dolgozom egy szervezetnél, amelyik gimnazista fiataloknak segít abban, hogy az életben érvényesülhessenek. Nagyon érdekes a koncepció, majd mesélek! Egy olyan tizenegyedikes lánynak segítek jelenleg, aki mélyvízi hegesztő szeretne lenni, és igazából unja már az iskolát. Minden esélye megvan arra, hogy a város legnagyobb munkáltatójánál dolgozzon, a kanadai haditengerészetnél, de csak akkor, ha sikeresen leérettségizik.


Kedves feleségem gyógyít, tanít és kutat – mindezt nyolc órában –, így a gyerekeink visszakapták az anyukájukat! Sokat kirándulunk, a táj gyönyörű! A kanadai nép nagyon büszke a természet iránt érzett szeretetére, közelségére és tiszteletére. Hétvégére a város kiürül, aki teheti, megy a cottage-be, amely minden bizonnyal egy tó mellett, vagy az Atlanti-óceán partján áll. Kenuk, bálnák, mókusok és mosómedvék társaságában vidáman töltik a hétvégét.
Azért itt sincs kolbászból a kerítés! Kanadában közel hárommillió ember (minden 11.!) él szegénységben, amelynek többsége gyerek. Három kanadai családból egy nem tudja a gyerekét fizetett sporttevékenységre vinni. Az egészségügyi ellátás európaias, szolidaritáselvű, de hosszú órákat kell várni pl. egy vérvételre. Önkéntes munkámhoz orvosi vizsgálaton kellett részt vennem, és bizony egy teljes napot vett igénybe, amíg ez sikerült. – De legalább nem Amerikában vagyunk, és ingyenes! – mondták a várószobában egymás között az emberek. Az oktatási rendszert elsőrangúnak tekintik, szerintem nem az. Az állami iskolák fizikai állapota kívülről siralmas. Omladozó falak, rozsdás kerítések stb. – De belül van a lényeg! – érvel nekem Jay, amikor mondom neki, hogy nem focipályára kellene pénzt gyűjteni.
Pozítivum, hogy a ,,munkaidő lejárta után hosszú órákon át szokás dolgozni” nem intézményesült el, mindenki megy haza a családjához. Külön kiemelném az esendő emberek iránti társadalmi szociális érzékenység mindennapi magas szintű érvényesülését. Mindenhol! A buszokon, a hivatalokban, a médiában, az utcán. Bea mesélte, hogy hazafelé jövet felfigyelt három vidám, kerekes székben közlekedő emberre. Az egyiknek motoros szerkezete volt és húzta maga után a másik kettőt.
A tájékoztató táblákat angolul, franciául és Mi’kmaq nyelven is szövegezik.
Felemelő élmények számomra a Sabbírral történő beszélgetéseim, amelyek felérnek egy vallásórával.


Annyi mindenről tudnék még írni nektek! Elmesélném például a nova scotiai kötelező KRESZ-vizsgánkat és azt, hogy hogyan éltem túl egy autós üldözést-támadást (yeap). A Halloween-estét sem hagynám ki (több kiló csokoládét osztottunk ki a bekopogó jelmezes gyerekeknek). Szívesen mesélnék a Robie streeten közlekedő 8-as járat afro-amerikai buszsofőréről, a buddhista Shambhala iskoláról, amelynek a tantervét Waldorf-tanárok írták vagy arról a hölgyről is, aki fogorvos létére az Óceonográfiai Intézetben turtle feedingről akar doktori disszertációt írni. Nekem meg a szelektív hulladékgyűjtést kellene mesterfokon tanulmányoznom, mert még mindig nem sikerült az itteni kukások elvárásait teljesíteni.


Ja, azt mondtam, hogy milyen házban lakunk? Az a neve, hogy The Rum Runner’s House. Egy halifaxi alvilági figura háza volt, aki az 1920-as években kezdte el illegálisan szállítani az alkoholt Amerikába a szesztilalom idején. Nagyon hamar a város leggazdagabb embere lett és igen tisztelt polgára. Házát egy ügyvéd vette meg, aki eladta a jelenlegi tulajdonosnak.
Voltam az alagsorban többször..., próbálgattam kinyitni néhány ajtót..., de még nem sikerült. Abban reménykedem, hogy hátha találok: néhány üveg rumot, rúd aranyat vagy csontvázat.
Nagy hálával gondolok az iskolára, tanítványaimra, kollégáimra, barátokra, szülőtársakra. A gyerekeim, ahányszor kagylót gyűjtenek a tengerparton, mindig külön gondolnak Gábor bácsira és Zsolt bácsira.
Fontos minőség lakozik a Pesthidegkúti Waldorf Iskolában, olyan érték, amely a természetéből fakadóan mindenkinek jut. Huszonöt év óta adunk és kapunk belőle.
A Szeretet 25 éve alapító „tagja” az iskolának.
Kocsis András
Halifax, Nova Scotia, 2013. 11. 10

Keresés

naptár

További olvasnivaló