Ahogy azt páran tudjátok, idén szeptemberben az Egyesült Államokban, Oregon állam Portland nevű városában töltöttem egy hónapot egy csereprogram segítségével.

Biztosan emlékeztek Alma Bakerre – tavaly az osztályunkba járt négy hónapig –, akinél laktam. Nagyon jó volt újra látni őt és a szüleit! A sulitól körülbelül húszpercnyire laktunk, és mivel Almának már van jogsija, ketten mentünk mindig az ő autójával.

Az első nap szörnyű volt... Legszívesebben elsüllyedtem volna. Persze mindenki kedves volt, de nagyon féltem, és csak kapaszkodtam ­Almába, hogy ne engedjen el soha. Ott minden reggel az egész felső tagozat beül egy nagy előadóterembe, és megbeszélik az aktuális programokat, problémákat. Utána énekelnek és elmondják a fohászt.

Mivel ez volt az első tanítási nap, és a gólyák is aznap érkeztek, egy sort alkottunk, majd mindenkinek be kellett mutatkoznia, és kezet fognia vagy megölelnie mindenkit. Az elején szörnyen kellemetlen volt, aztán a végére már szinte gépiesen mondtam ­ugyanazt a mondatot, és próbáltam túlélni...

Alma osztálya nagyon kicsi: velem együtt tizenketten voltak, négy fiú, és nyolc lány. Persze akadtak kevésbé szimpatikus emberek, de szerencsére majdnem mindenki nagyon kedves volt, és pár diákkal nagyon jóban lettem. Csillagászatepochát kezdtek éppen, ami néha nagyon uncsi volt, de a tanár sokat segített, szóval igazából élveztem.

Aránylag sok házit kapnak, és a határidőket nagyon komolyan veszik a tanárok is, és a diákok is. Az órák hasonlóak voltak, mint itthon, és mindennap fél négyig kellett bent lennünk.

Persze rengeteg minden történt a kintlétem alatt, de szinte még magamnak is nehéz összegezni ezt a három hetet. Ami biztos, hogy nagyon jól éreztem magam, és jó volt új közegben lenni. A búcsúzás nagyon fájt, de persze jó volt hazajönni is. Sok új barátom lett, és mindenképpen megérte kilépnem a komfortzónámból!

Schneider Réka, 11. osztály