1028 Budapest Kossuth L. u. 15-17. | Titkárság: 275-7935 | Tanári: 397-4468 |Gazdasági iroda: 275-7938

„Létezik egy megfoghatatlan ajándék, amely többet ér, mint bármi, amit a kezünkbe foghatunk. Ezt nevezem önmagunk odaajándékozásának, jelenlétünk ajándékának.” Gary Chapman
Szociális év – ez lehetne a 11. évfolyam mottója. De mit jelent ez? És miként valósuljon meg a mi osztályunkban? Ezek a kérdések foglalkoztattak minket, osztálykísérőket tavaly nyáron, amikor azon töprengtünk, hogy miként lehetne élővé tenni, tartalommal megtölteni ezt a két szót.


Hoztuk a formánkat, így rendes matek-, illetve angoltanárként először is definiáltuk a fogalmat. A mi megfogalmazásunkban a szociális év célja az, hogy a 16-17-18 éves diákjaink ráébredjenek arra, hogy mik a valódi értékek a világban; hogy azoknak nincs közük sem a pénzhez, sem a hírnévhez, sem a hatalomhoz; s hogy amiért igazán érdemes élni és küzdeni, az egy őszinte mosoly, egy szeretetteljes ölelés, egy hálás pillantás. Elkezdtünk hát morfondírozni azon, hogy miként nyissunk ajtót egy „másik”, ám nagyon is valóságos világra, az elesettek, a sérültek, a kiszolgáltatottak és a kitaszítottak világára, ahol a legtisztábban megtapasztalhatóak a fenti értékek. A fő kérdésünk az volt, hogy miként építsük fel az évet úgy, hogy a diákok az utolsó epochájukon képesek legyenek megbirkózni azokkal a helyzetekkel, amelyek lelkileg igénybe veszik őket. Végül arra jutottunk, hogy azt kellene megérezniük és megtapasztalniuk az év során, hogy a legfontosabb dolog az életben az emberi hozzáállás, az együttműködés és a másokhoz való odafordulás. S ha a hét­köz­na­pok kihívásai közepette nem hagyjuk kihunyni a lelkünkben ezt a lángot, akkor van esélyünk, hogy rátaláljunk arra az ösvényre, amely a mi osztályunk útja. Ez lett a mi „éves munkánk”.
A dolog novemberben kezdődött: fülest kaptunk, hogy van egy börtön, amelynek a lakói minden karácsonykor előadnak egy mesét a saját gyermekeiknek, de bemutatnák felnőtteknek is, majd a műsor végén beszélgethet a közönség a szereplőkkel. Izgalmas kalandnak tűnt, így aztán egy verőfényes szombati napon elutaztunk az osztállyal Balassagyarmatra, hogy megnézzük ezt a formabontó színházi előadást. Nos, maga a mese és ezeknek a nehéz sorsú embereknek az őszinte, szívbéli játéka mindannyiunkat elvarázsolt! Hol nevettünk, hol könnyekig meghatódtunk, s a végén állva tapsoltunk! Az utána való beszélgetésen „a fiúk” elmondták, hogy bármit hajlandóak megtenni azért, hogy a színjátszó körbe járhassanak, ez a program élteti őket, ezt várják egész héten. Az is kiderült, hogy „a színészek” súlyos bűnökért elítélt férfiak, akik jó magaviseletükkel érdemelték ki azt, hogy részt vehessenek ebben a különleges projektben, és az életük valóban megváltozott attól, hogy olyan emberek foglalkoznak velük, akik szeretik és becsülik őket, akik az embert látják bennük és nem a bűnözőt. Hirtelen egy ismeretlen világ örömeibe és a fájdalmaiba láttunk bele…, és a szívünkben új érzésekkel és új élményekkel indultunk haza.
A következő, ezzel párhuzamosan futó projektünk a 13. osztály szalagavató báljának a megszervezése és lebonyolítása volt. Ez a mindenkori 11. osztály dolga – mint utólag rájöttem, nem véletlenül. Ütköztünk és küzdöttünk azért, hogy minél többen beletegyék magukat a munkába és átéljék: jó dolog másokért fáradozni. A heteken át tartó készülődés során a legnagyobb kihívást végül egy elvi kérdés szolgáltatta: miért kell odaadnunk a 12. osztálynak a pénzt, amit a büfében aznap megkeresünk? Lefordítva magyarra: miért mi dolgozunk az ő művészeti útjukért? A diákok három pártra szakadtak: voltak, akik a világ legtermészetesebb dolgának tartották, hogy segítünk a tizenkettedikeseknek; voltak, akiket egyszerűen nem foglalkoztatott az egész; és voltak, akik háborogtak és ideológiákat gyártottak arra nézve, hogy mindez miért nem ésszerű. Heteken át zajlott a „meccs” – döntetlenül. A feszültségnek végül egy váratlan fordulat vetett véget: kiderült, hogy rekordmennyiségű bevételt hozott a büfé, illetve az adományosláda és -bödön! Az efelett érzett büszkeség aztán felülírt minden korábbi elméletet a szolgálatról és az adakozásról…
A sor az adventi bazárral folytatódott, ahol újdonsággal rukkoltunk elő: gesztenyét sütöttünk és puncsot árultunk. Népszerű volt mind a kettő, ezért aki beállt dolgozni, az elégedetten és örömmel végezte a munkáját. A meglepetés az elszámoláskor ért minket. Kiderült, hogy egy árva forintot sem kerestünk a vállalkozásunkkal: a bevételünk éppen fedezte a költségeinket. Érdekes módon senki sem háborgott ezen. Mintha eljutottunk volna oda, hogy a legnagyobb élmény nem a pénzkereset, hanem a gesztenyesütés és a puncsmeregetés volt, illetve az, hogy a látogatóknak valami különlegeset tudtunk adni, aminek ők is és mi is szívből örültünk.
A nagy közösségi megmozdulások után egy rendkívüli lehetőséget sodort az utunkba az élet. Kapcsolatba kerültünk egy kis falu tanodájának a vezetőjével, aki nyitottnak mutatkozott arra, hogy a diákjaink kisebb csoportokban elutazzanak hozzájuk, és foglalkozásokat tartsanak a gyerekeiknek. Ezek után izgatottan vártuk Gyulát, aki hosszan mesélt a 11. osztálynak a cigányságról, a tanodáról, és a településükről, Pátkáról. Az osztály egyharmada rögtön lelkes lett, és vállalkozott arra, hogy megszervez egy-egy délutáni foglalkozást az ottani gyerekeknek. Március végén aztán beindult a projekt: heti háromszor mentek a mieink Pátkára, az elején még Balázzsal, utána egyedül. Egy-egy alkalommal két-három-négy-öt diákunk kerekedett fel; mindenki járt ott legalább egyszer, de voltak, akik többször is elmentek a tanodába. Különféle foglalkozásokat vittek: volt drámajáték, zsonglőrködés, dobkészítés, festés, batikolás, tojásfestés, focizás és biliárdozás.
A másfél hónapig tartó együttműködés után Gyula ismét ellátogatott hozzánk, hogy közösen értékeljük a projektet. Az elmondása alapján a diákjaink mind megállták a helyüket, és a helyi pedagógusok szívből hálásak a mieinknek, amiért ott voltak és adtak az idejükből, az erejükből és legfőképpen önmagukból. Gyula szavaival a legnagyobb érték az, hogy kapcsolat alakult ki a mi diákjaink és az ő diákjaik között. Az a tény, hogy a pátkai gyerekek név szerint emlegetik a mieinket, és hogy visszavárják őket, óriási elismerés a 11. osztály számára! Ennek megkoronázásaként meghívást kaptunk egy közös bográcsozásra, ahol szeretettel látja a tanoda az egész osztályt.
A csoportos szociális gyakorlat megkezdésével párhuzamosan elkezdtük felkészíteni a diákjainkat az egyéni szociális gyakorlatra. Arra gondoltunk, hogy sokkal hitelesebb, ha nem mi, hanem a fölöttük lévő osztályok diákjai ismertetik meg a mieinket a helyekkel, ahová majd menni fognak. Így aztán március végétől május közepéig minden osztályfőnöki órára elhívtunk néhány tizenkettedikes és tizenharmadikos diákot, hogy meséljenek azokról az intézményekről, ahol gyakorlaton jártak.
S jöttek és meséltek – a mieink pedig teljes csöndben hallgatták ezeket a komoly beszámolókat. A fölsőbb évesek nem hagyták ki a nehézségeket sem, mégis azt lehetett érezni, hogy ez a szociális munka „valami nagyon jó dolog”. Aztán sok sakkozás, illetve a fölöttünk lévő osztályok kísérőivel való egyeztetés után, egy éjszakányit töprengtünk Balázzsal azon, hogy kinek melyik hely lenne most a legmegfelelőbb. Végül az osztálykirándulás után, egy hétfői napon kihirdettük, hogy ki hová került. De mielőtt ezt megtettük volna, külön-külön leültünk azzal az öt diákkal, akiknek az elképzelései távol estek a mi elképzeléseinktől. Csak ezután mentünk föl az osztályba, és adtuk át a borítékokat. A visszajelzések alapján a diákok zöme nagyon örült annak a helynek, ahová került! (A 28 diákunk közül ketten az Egyesült Államokban, öten Skóciában, ketten Győrben, ketten Perbálon, egy diákunk Szegeden, egy másik Visnyeszéplakon, tizenöten pedig Budapesten végzik per pillanat a szociális gyakorlatukat.)
Most a távolból kísérjük őket, és izgulunk, hogy minden jól alakuljon. Még csak három napja mentek el, de már alig várom, hogy találkozzunk velük a „munkahelyükön”, és meséljenek nekünk az élményeikről!

Keresés

naptár

További olvasnivaló