Amikor tervezett látogatásunk előtt egy héttel a sátai tanárok a harmadik, egyben a programot lezáró utolsó hétvégére érkeztek, elszomorító híreket hoztak: Előfordulhat, hogy megszűnik az iskola Sátán. Mára eldőlt megváltoztathatatlanul, hogy szeptemberben a helyben lakó és a szomszédos településről átjáró gyermekek távolabbi településre lesznek kénytelenek iskolába járni.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy sátai gyermek van a legkevesebb az iskolában. Milyen ideális is lenne, ha a gyermekek azokkal, akikkel amúgy is egy kis közösségben élnek, reggelente besétálhatnának a pár utcára lévő iskolába. Ehelyett hajnalban buszra szállnak – ameddig kifizeti valaki (vagy valamelyik intézmény) az útiköltséget –, és egy másik település iskolájában, új környezetben és közösségben töltik kisiskolás napjaikat, hogy majd délután 4 óra körül, minimum félórás buszozás után érjenek haza. Miért is?

„Tanulj tinó, ökör lesz belőled!”, kiabálják messziről utánuk, és ők elhiszik, egyetlen kitörési lehetőségnek gondolják az iskolába járást, a tanulást, holott az ő esetükben ez csak hazug lózung. Azok a családok, akik még azt gondolják, hogy a gyermekük, ha „több iskolát jár”, azaz elvégzi legalább a nyolc általánost, vagy netalántán szakmát tanul, esetleg középiskolába jár – ami aztán már mindennek a csimborasszója, ilyen merészet álmodni szinte bűn, hogy lehetőségük lesz kitörni a nyomorból, a társadalmi elszigeteltségből – azok a családok tehát menekítik csemetéiket a szegregált iskolákból. Ebben az esetben már teljesen mindegy, hogy cigány vagy magyar családokról beszélünk. Így alakult tehát, hogy a sátai gyermekek – már akiket felvettek – Dédestapolcsányba, a dédesiek Kazincbarcikára, a barcikaiak – és itt egy folyamatosan szűkülő, kontraszelektált csoportról van szó – Egerbe járatják a gyermekeiket, hiszen ha „ezekkel” (mutogatnak hátra és lefelé) jár egy iskolába a gyerek, hát olyan is lesz. Nem kell majd sehová.

Mert aki nem tudott elmenekülni és maradt a „legalján”, többek között Sátán, az – ha nem hullik ki hamarabb – elbukdácsol 16 éves koráig, aztán nyoma vész. Legközelebb a segélyt, a közmunkát kolduló megalázottak arctalan seregében mállik tovább, bővítetten újratermelve a fizikai és a szellemi nyomort. Ráadásul a cigány kisebbségi önkormányzat helyi vezetője (színtiszta demokratikus választásokon kiemelve) személyes érdeksérelem okán a családokat az iskola ellen hangolta. Mindezek és az iskola működésének nem teljesen átgondolt formája és módja olyan mértékű gyermeklétszám-csökkenéshez vezetett, ami ellehetetlenítette a további fenntartást. Most majd a dédesi iskola mint körzeti iskola megkapja az eddig kiutált sátaiakat, és ezzel újabb menekülési „lavinát” indít el.

A legnyomorultabbakat eddig befogadó alsó és középtagozat ezennel megszűnik. Az amúgy is törékeny bizalom és halovány remény ezzel a helyiekben tartósan kihunyt. „Itt bármit is újra kezdeni...” Egy pedagógus házaspár, akik egyedüliként laknak a faluban a tanári karból, most ott állnak munka nélkül, érettségiző-felvételiző, valamint Ózdon tanuló középiskolás gyermekeikkel. Pedagógusállás nincs se közel, se távol. A fenntartó egyesületnek még van három „középiskolája”, amelyekben néhány tanárnak munkalehetőséget tud biztosítani. Ezek az oktatásból kihullott diákok és felnőttek valamilyen szintű képzésével foglalkoznak Ózdon, Alsózsolcán és Sajókazán. Ha valakit sikerül is beiskolázni szakmunkásképzőbe vagy szakközépiskolába, esetleg valamilyen hangzatos program keretében „gyorsérlelésű” képzésen vesz részt, az általában használhatatlan szakmát/papirost kap. A csekély munkalehetőségre jelentkezők közül pedig biztosan nem a sötétebb bőrszínű jelentkezőket veszik fel.

A sátai eset számomra ismét azt bizonyítja, hogy a vidék leszakadásának és az emberek nyomorának felszámolása vagy legalábbis enyhítése már túlnő az ezer sebből vérző oktatási rendszer keretein. A képzési és mentorálási programot kidolgozók és az azt támogató alapítvány most közös erővel azon dolgozik, hogy a „befektetett” pénz és energia, az elvetett, gondosan ápolt gyengécske mag ne haljon el teljesen.

Addig is szurkolhatunk vagy segíthetünk az olyan bátor kísérleteknek, mint pl. a Bódvalenkén és Toldon működő missziók.