Számomra nem volt kérdéses, hová szeretnék menni szociális munkára. Semmi szürreális elképzelésem nem volt, abszolút tudatában voltam annak, hogy a dévai Szent Ferenc alapítványhoz szeretnék menni.

Már öt éve ismerem Böjte Csaba atyát, akit én szentnek tartok, és talán még azt is elmondhatom, hogy igazán lelkes rajongója vagyok.

Engem a szociális munkámon egy walesi camphillbe vetett a sors, Rhandir-mwyn falucskába. Mindig is a szociális munkát tartottam a “Waldorf-út” legijesztőbb szakaszának, így finom rettegéssel vártam, hogy mit tartogat számomra. Két hónapra utaztunk, de kaptunk zsebpénzt, ez vigasztalt. Gondoltam, ha ezt túlélem, akkor bármit.

Évek óta foglalkoztatott a gondolat: hová megyek majd 11.-ben szociális munkára. Eleinte azt gondoltam, idősek otthonába, de ahogy közeledett a gyakorlat ideje, rájöttem, hogy nem való az nekem. Mindenképpen valami olyan helyre szerettem volna menni, ahol gyerekek vannak. Itt jött a képbe az Ali utcai gyermekkórház (rehabilitációs osztály, neurózisosztály, pszichiátria).

Ebben az évben ismét Lukácsházára mentünk a kilencedikesekkel. Múlt évben Gát Anna és Plesz Botond fedezte föl ezt a helyet, amely minden tekintetben tökéletes terep a gyakorlathoz. Azóta a harmadikosok is jártak ott, mi már a harmadik hidegkúti osztály voltunk, aki idelátogatott. Festői környezetben fekszik a nyugati országhatáron Szombathely és Kőszeg között, biodinamikus gazdálkodás folyik, ráadásul van egy hatalmas ebédlő és egy nagy padlástér, ahol nagyon jól lehet együtt enni és aludni. A gazdaság megálmodója, felépítője és gazdája Bolfán Csaba. Karizmatikus egyénisége, s a vele együtt dolgozó Laci bácsi, valamint Viktor, egy 25 éves fiatalember megismerése legalább akkora kincset ért a diákoknak és nekem, mint az ott eltöltött majdnem két hét.