Az idei ősz egészen különleges volt a melegségével, a szemkápráztató színeivel.

Annyi csodálnivalót, gyűjtenivalót és játszanivalót hozott magával...

A legtöbb heves őszi tevékenység azonban szemmel nem látható. A föld alatt továbbterjed a növények gyökérrendszere, az ágakon rügyek fejlődnek és készülődnek a kihajtásra, a meleg és nedves talajban a giliszták szorgalmasan átdolgozzák magukban az elsőként lehullott leveleket. A természet erői lázasan tevékenykednek, és gondoskodnak a jövő csíráinak táplálásáról. Az élet megy tovább. Ha ez így van, márpedig így van, számomra három kérdés merül föl. Hogyan tudjuk kezelni az életerőket? Hogyan találjuk meg a megfelelő kapcsolatot a halál fogalmával? Van-e bátorságunk fölismerni a Gonoszt nemcsak a világban, hanem önmagunkban is?

Szent Mihály int, jelt ad nekünk, hogy képesek legyünk megtalálni a megújuláshoz szükséges szellemi erőt. Kérdéssel hív bennünket a jövőbe: Ki olyan, mint Isten?

Ez a kérdés vezet el bennünket a halott télbe, és hiába keressük a választ. Nincs a korhadó levelek között, a szentek sem válaszolják meg mindenszentek napján. A választ nagyon nehéz megtalálni, hiszen Mihály fürkésző tekintete Szent Mártonon is túlnéz, Szent Miklóson is, még Ádám és Éva napján is túl, egészen egy istállóban fekvő gyámoltalan gyermekig hatol.

Ha fölfigyelünk a mihályi kérdésre, fölismerhetjük benne Krisztus arcát. Mihály intő tekintetén keresztül elmélyülhetünk Krisztusban, eljuthatunk a Szent Ferenc által alázatosan fejtegetett élő szellemiségig. Mihály föltárja előttünk a Szent Gyermeket, aki arra törekszik, hogy minden ember lelkében megszülessen.

A keresztény mártírok, akikre mélységes tisztelettel emlékeztünk november elsején, mindenszentek napján, példaként állnak azok előtt, akik bátran szembeszállnak a félelemmel, a babonával, és akik bátran elhatárolódnak a világban jelen lévő károsan befolyásoló hatásoktól.

"Egy kicsit szomorú vagyok, mert látni vélem a reményeim és az azok beteljesülése között tátongó űrt. [] A mennyország mintha elveszett volna, és be kell érnünk csupán apró bogyókkal." írta 1854-ben H. D. Thoreau amerikai filozófus az őszről.

A halottakra történő emlékezés idejét magunk mögött hagyva november 11-én megemlékezünk Szent Mártonról, Krisztus katonájáról, aki palástjának felét odaadta egy amiens-i szegény koldusnak, akiben fölismerte az isteni szikrát. Másnap este Krisztus megjelent Márton előtt, az amiens-i férfi palástja volt rajta, és a következőt mondta: "Márton betakart engem."

Szegényen állunk a tél kapujában. Szent Márton köpenye reménységet ad a koldusnak, együtt érző gesztusa bennünket is melegíthet és védhet a téli kétségbeeséstől. Amikor elkészítjük kis lámpásunkat, menedéket adunk a magunk kis belső lángjának is. Ez a kis láng, amely Mihálykor világítani kezd, ha pici és törékeny is, lehetőséget ad arra, hogy biztonságosan haladjunk át a sötét világon.

Minden fény enyhíti a sötétséget.

Így állunk december tájékán, kimerülten és elhasználtan. A csontvázra fogyott fák alatt mindenfelé levélrelikviák, a föld szíve hideg, maga a föld pedig békésen piheni "halálát". De halál ez, vagy a varázslat időszaka? Tényleg kővé vált a föld a lábunk alatt? A természet talán álmában is éber, szeretetteli üdvözlésre várja Nap Herceget, aki megérintheti az élettelent. Itt-ott még virágzik valami.

Lényünknek vannak a természethez tartozó részei, de vannak olyan célkitűzéseink, amelyek alapvetően nem találhatók meg az emberi természetben. Az egyensúly létrehozásához szükségünk van az ősszel együtt közelgő hanyatlás és sötétség ellensúlyozására. Erőfeszítést kell tennünk a bensőnkben rejlő új erők feltárására, amelyek a világosság és az élet felé segítenek "növekedni" bennünket.

Az életnek misztikus oldalai is vannak, amelyek mindinkább megkövetelik a fölismerést és a megértést. "Az ezzel való felületes foglalkozás veszélyes gyakorlat." - mondta erre vonatkozóan Rudolf Steiner.

A Nap ritmikus útjához kapcsolódó ünnepek csúcspontjai ősi idők óta a napfordulók és a napéjegyenlőségek voltak. A népi hagyományok kialakulása megmutatta azt az általános érzést, hogy ezek kritikus átmeneti pillanatok. Őseink tudták, hogy nagy jelentőséggel bírnak. Az égi természeti erők önmagukban nem elégítik ki a kor igényeit, szükség van a "földi közösségek" támogató segítségére és beavatkozására.

A kiemelten hangsúlyos napokhoz tartozó természeti és keresztény ünnepek a következők:

Március 20. - tavaszi napéjegyenlőség - húsvét.

Június 21. - nyári napforduló - Szent János.

Szeptember 22. - őszi napéjegyenlőség - Szent Mihály.

December 22. - téli napforduló - karácsony.

A kereszténység eljövetelekor új erő hatol a világba - a feltámadás ereje. A nagy keresztény ünnepek (húsvét, Szent János, Szent Mihály, karácsony), amelyek az év négy kardinális pontján állnak, és mindig pár nappal az ősi természeti ünnepek után következnek, elhozzák a spirituális feltámadást. A természeti erők által hordozott univerzum ebben a négy kardinális pontban csúcsosodik ki, és a közöttük lévő fordulópontoknak (az alázatot megjelenítő Szent Márton-napnak, a hódolatot megjelenítő gyertyaszentelőnek és a Szent Lélek pünkösdjének) a megünneplése is erőfeszítésre késztet bennünket. Ezek a keresztény ünnepek mint kozmikus bábák felügyelik az átmenetet, és az élet leheletében, a világ harmóniájában részesítenek bennünket.

Amint a természeti év ciklusa lezárul, ádvent ünnepe föltár egy új keresztény évet.

Míg húsvétkor a test feltámadásában mélyülhetünk el, addig most, az év ellentétes pólusán a lélek feltámadásának megtapasztalására van szükség, amely az őszi hanyatlás ellenerejeként van jelen a világban. A felkészülés időszakába érkezünk, amely mint az anyaméh hordozza magában a megszületést. A szótár azt írja ádventről, hogy "fontos ember vagy esemény eljövetele". Ha vendéget várunk, vagy ha fontos esemény közeleg, fölkészülünk a fogadására. Ádvent is a felkészülés, a várakozás időszaka, nem az ünneplésé.

Évekkel ezelőtt szokás volt ilyenkor a böjtölés, ez elősegítette a belső láng hordozását, amely Mihálykor kezd világítani, és a lélek sötét mélységein át eljuttat a karácsony isteni világosságáig. Ez a hosszú ünnep (23-28 nap) még ma is teret ad a békés elmélyülésre, az önmagunkra találásra.

Ádvent azon a vasárnapon kezdődik, amelyik legközelebb áll november 30-ához, Szent András napjához. Ez a szent az önzetlenségéről volt ismert, ő áll a küszöbön, amelyen át megközelítjük Isten ajándékának mély misztériumát, arra emlékeztet bennünket, hogy elfogadni önzetlen cselekedetet is lehet.

Az út végén december 24-e, Ádám és Éva napja van. Karácsonykor a föld napjának újjáéledését ünnepeljük - a Világ Világosságát -, amely az emberek jóakaratából mindig világít a sötétségben, és soha nem győzetik le. Ha újra csatlakozni akarunk karácsony szándékához, vissza kell gondolnunk az eredetünkre. Az emberiség akaratossága, önfejűsége előidézte a megváltás szükségességét, és a karácsony ideájában megtalálható a válasz az emberi szív legmélyén élő vágyakra.

Szeretettel elfogadni az almát, amely a Paradicsomból való kiűzetés szimbóluma, majd akarattal hordozni az élet ösvényén, s engedni, hogy az ember szellemének fényes tüze fölemelkedjen, és fokozatosan megvilágítsa az ösvényt - ez az ádventi cselekedet valósága.

A születés misztériumához közel álló kisgyerekek könnyen megértik ezt, és szeretettel vesznek részt az ádventi ünnepeken.

Jó lenne gyereknek lenni!

Amikor a gyerek a spirált járja, visszamegy oda, ahonnan jött, a születése előtti időbe. Az alma minden gyereknek a Paradicsomot szimbolizálja, a gyertya pedig az egyéni világosságot. A gyertya meggyújtása a spirál közepén ennek a fénynek (világosságnak) a fölfrissítését jelképezi.

Fontos, hogy a gyerek az óra járásával megegyező irányban menjen be, és ellenkező irányban jöjjön ki. A spirál eredete kelta, az óra forgásának iránya a halál jelképe, míg az ellenkező irány az élet jelképe. Tehát amikor a gyerek kijön a spirálból, akkor a saját gyertyájának megújult fényével a szellemi életből a földi élet felé jön.

A felnőttek számára nem ismeretlen ádventkor a küszködés és az elkülönülés érzése. Ilyenkor tudjuk igazán értékelni a gyerekek megérzéseit, belső bizalmukat az élet iránt. Ebből meríthetünk erőt. Igazi áldás ilyenkor kisgyerekek társaságában lenni, akik vezetnek bennünket ebben a hangulatban. Amikor a negyedik gyertya meggyúl, és a kör bezárul; amikor minden kép külön-külön előbukkan az ádventi kalendáriumban, és végül egy egészet alkot; amikor Mária az útja során eléri az utolsó csillagot, hogy elfogadja a gyermeket; ez mind-mind bizonyság és megerősítés a gyermek számára arról, hogy az életben rend és harmónia van, hogy az élet jó!

A felső tagozatos és a nyolcadik osztályos fiatalok a lemniszkátát járják.

Ez a forma (fekvő nyolcas) ugyanazt az elvet jeleníti meg, mint a spirál, azzal a különbséggel, hogy itt a gyertya nem az egyéni világosságot képviseli, hanem az egyetemes (kozmikus) világosságot, amely mindannyiunk rendelkezésére áll. A formának több jelentése is lehet (világ, út, határtalanság stb.), köztük az örökkévalóság, ami elérkezett hozzánk a mennyekből, és kiterítődött a földre, előre jelezve karácsonyt.

A formába két bejáraton, egymással szemben egyszerre ketten lépnek be. (A spirált minden gyerek egyenként járja le.) Előzőleg fölveszik a gyertyát, amelyet kint kell meggyújtani. Belépés után mindenki a maga útján megy (intuíció), magával hozva az addig elért élettapasztalatait. A középen való találkozáskor az almák kicserélődnek, és velük a tapasztalatok, az elvárások, de mindenek fölött a bizalom. Igazi találkozásnak kell lennie!

A találkozás után mindenki az egyéni útján halad tovább, de magával viszi társa gyertyáját (bizalmát), és a lemniszkáta formán belül elhelyezi bárhová, ahová elképzelése szerint a másik személy tenné.

Fontos, hogy a párok tagjai ne kiválasztva, hanem találomra kerüljenek össze, jelképezvén ezáltal az archetipikus találkozásokat; nem tudhatjuk, hogy az életben kivel hoz össze a sors, de a találkozásért felelősséget kell vállalnunk. Ego találkozik Egóval.

A formában még elhelyezzük a bolygókat jelképező kristályokat, és a nagy gyertya mellé három rózsát teszünk, amelyek az ember hármas tagozódását (test, lélek és szellem) képviselik.

Ádvent időszakában, december 4-én, megemlékezünk Szent Borbáláról. (A régi hagyomány szerint az e napon lemetszett gyümölcsfák ágai karácsonykor virágoznak ki.) Majd két napra rá Szent Miklós napja nyitja meg az ajándékozás időszakát. A keresztény világ különböző tájain december 6. és január 6. között szokás egymást megajándékozni. A kereszténység előtti időszakban gyakori volt az ajándékozás december elején és újévkor. Számos népi szokás elismerte "az Ajándékozót", és különböző módon ünnepelte ezt a jóakaratú, jóindulatú alakot. Az ajándékozás archetípusa, ősképe nem más, mint az Atya, aki az emberiségnek ajándékozta a Fiát.

Érdekes, hogy bár Oroszországban Szent Miklós a gyerekek és a diákok védőszentje, az ősajándékozó teljes női minőségében mégis "Mama Babuska".

Szent Miklós Isten Fiának számos tulajdonságát testesítette meg, életét az Ő szolgálatának szentelte. Jóságos bíróként áll a gyerek előtt, fölébreszti a lelkiismeret hangját, és előkészíti az újjászületést. Igazából nem is érdekes az Ajándékozó eredetét kutatni, ami viszont lényeges az az, hogy mi is kapcsolatba kerüljünk azzal az igazsággal, amelyet képvisel, és őszintén elismerve tápláljuk ezt az igazságot, hogy aztán mi is az Ajándékozó szolgái lehessünk.

Ezek a képek kiemelkednek, szinte Isten-féle képekké vállnak a gyerekek lelkében, és ha mi, felnőttek alázattal és szeretettel képviseljük ezt akkor, amikor majd a gyerek rákérdez, hogy igaz-e?, akkor lelkiismeret-furdalás nélkül válaszolhatjuk: Igen, Ő igaz, és én az egyik szolgája vagyok. És amikor te is felnősz, akkor te is a szolgája lehetsz.

A Szent Püspök segít nekünk ádvent hangulatát mélyebben átérezni. Az ő idejében a decemberi nap a mennyei íjász (Sagitarius) képét világította meg az asztrológusoknak, a félig ló-félig embert, amint kifeszített íjjal vár. Ebben a kentauri alakban jelenik meg az a küzdelem, amelynek során az ember az alsó természetből kiemelkedve magasabb, távoli irányt céloz meg. Amikor a természet ezen alsó birodalma visszahúzódik a lélek mélységébe, akkor lehetőségünk van fölébredni egy gazdagabb világ érzékelésére, lehetőségünk van arra, hogy szívünket isteni magasságokba emelve megünnepeljük a spirituális kinyilatkoztatást - amelynek megismerése egyben minden ember célja -, Isten Fiának születését.

Kocsis András

(Megjelent az iskolai újság 2008 novemberi számában)