A májusfa állítástól a nyári napfordulóig

A májusfa, mint arra Berze Nagy János is rámutatott, fontos jelkép volt a régi magyarok számára, hiszen arra utalt, hogy létezik a világnak egy közepe, középpontja. A világ közepe számos nép mítoszában megtalálható – például világ köldöke néven is– mégis, leginkább a keleti népeknél a magyaroknál maradt fenn arra való utalás vagy annak ismerete, hogy a májusfa a világfát, az életfát jelenítette meg. Ez a függőleges tengely pedig, ami összeköti a világ három szintjét: a felső világot, az istenek honát,a teremtő erők forrását, életünk színterét, a földi világot és az alvilágot, az a létezés szintjeit is összeköti. Összeköti és ezzel feltárul egy bejárható út is, amelyre magunkban kell rátalálnunk és fokról fokra – ágról-ágra – bejárnunk.

Amikor a Nap éves körútján a Tejút-Világfa és az állatöv találkozásához ér, megnyit egy-egy kaput. Ősz végén az alvilág kapuját, míg májusban a menny, a felső világ kapuját. A magyar ünneprendben a májusfaállítás ünnepével átellenben található a Halottak napja, amikor az elhunyt ősökre lehet megemlékezni. A hajdani májusfaállításhoz hasonló ünnepet a kelták is ismertek, Beltane ünnepét ma Írországtól Amerikáig és Ausztráliáig megünneplik. A kelta ünnep másik neve: Cetsamhain – az ünnep ellenpontjára, Samhain-ra utal (aminek másik változata Halloween néven terjed ma a világban). A nap pogány eredetű szimbóluma a keltáknál is a májusfa. A középkori egyházatyák ezt próbálták a keresztény jelképpel, a feszülettel behelyettesíteni, innen az egyik elnevezés, a Feszület napja. Beltane eredetileg kelta vagy druida tűzfesztivál volt, amit a termékenység dicsőítésének megünneplésére celebráltak. De már a rómaiak Floralia ünnepének értelme is a termékenységvarázslás volt, eképpen szintén szoros összefüggést mutat a május elsejei pogány népszokásokkal.

Nem tudhatjuk biztosan, milyen volt a pogány magyarok ősi ünnepe. A falvak népe számos elemét megőrizte a pogány szertartásrendnek, ebből következtethetünk az eredeti ünnep tartalmára. Az ünnep elemei ráadásul – Szent György napjától Pünkösdig - más és más ünnepeken is megjelennek, de eredetileg egy egységes cselekvéssorozat lehetett, mely a zöldág behozatalával kezdődött. A zöldellő, virágzó ágak, viruló gallyak, melyekkel a lányos házak kapuit díszítették a természet megújhodásának szimbólumai. Ez a nap volt a legényavatás napja is. Az avatandó fiúkat különböző próbatételeknek vetették alá, bizonyságot kell adniuk arról is, hogy képesek zokszó nélkül tűrni a fájdalmat is. Aki képes uralkodni magán és bebizonyította, hogy legény a talpán, az indulhatott a legények vezetőjének versengésében. A legények testi erő és ügyesség dolgában mérkőztek, de az igazi verseny előtt még birkózásban, bothúzásban is eldöntötték az egymás közötti rangsort.

A döntő versenyt lóháton tartották, a hazai kereszténység első századaiban Szent László lovasversenynek nevezték a legények vetélkedését. A lovasverseny három futásból állt, a versenyzők háromszor indultak a határhalomtól, harmadszorra csak ketten, az első két futás nyertesei. A célhoz legelőször odaérkezőnek póznára felaggatott kendőt kellett lerántania. A megelőző versengések arra is jók, hogy ki-ki eldöntse, elég rátermett-e a részvételre, mert aki megbotlott, elvágódott, vagy netán leesett a lováról és így vált nevetségessé, azt kitörölték a legénység sorából. Ha a lovasversenynek nem fogadták el az eredményét, akkor a versenyzőknek vad bikát kellett megfékezniük – és ebben végezetül csak az győzhetett, aki az önmagában elszabaduló erők megfékezésére is képes volt.

Az elsőbbségért, hogy kié legyen az utóbb pünkösdi királynak nevezett méltóság, évről-évre meg kell küzdeni. A versengésben győztes legény hatalma egy évig volt érvényben, de ez a hatalom egyaránt járt kötelezettségekkel és kiváltságokkal: mint a legkiválóbb ifjúnak, a fiatalság választott főnökének, a közösség fejének azontúl bíráskodnia, okosan döntenie kellett a többiek ügyes-bajos dolgaiban, mindeközben lovát, marháit kerek egy esztendeig a társai őrizték.

Ezt követően az ő háza előtt állították fel a májusfát. Hajnalfának is nevezték,mert éjszaka vágták a legények a fiatal, ám mégis magas, sudár, virágzó nyár- esetleg nyírfát az erdőben és hajnalban tértek meg vele a faluba. Alsóbb gallyait levágták, törzsét lecsupaszították, kérgétől megfosztották, csak a tetején hagyták meg a lombját. Itt nyer igazán értelmet az eddigi versengés, mert csak a legkiválóbb legény tudta minden nehézség ellenére megmászni a kérgetlen, csupasz, magas fát és lehozni valamit onnan a magasból, a lombkoronájából. Ez azonban már nemcsak az ügyesség kimutatásáról szólt és nem is a tavasz győzelmének bizonyosságáról. A mindenség közepén álló világfát jelképező májusfa megmászása beavatás: kiemelkedés a szokványos létezés világából. A májusfát megmászó a teremtés középpontjába helyezkedett, oda, ahol a létesülések körforgása megszűnik, felvette az égi kapun keresztül a kapcsolatot a legfelsőbb erőkkel, szimbolikusan újra végrehajtotta, megújította a teremtést a közösség javára, hogy utána visszaérkezzen az égből a földre. Ez volt a „király” feladata.

Mindenkiben megvan azonban a lehetőség, hogy uralmat szerezzen önmaga összes állapota felett és így király legyen. Most számunkra is megnyílik az égi kapu, s most bennünk is megnyílik a lehetőség, hogy az égi erők támogatásával feljussunk a Világfán egészen a csúcsig. A szertartásban valóságos, égbenyúló fa jeleníti meg azt a függőleges, felfelé vezető utat, amit mi önmagunkban járhatunk be, mind magasabb állapotokat meghódítva magunkban. Számunkra az égbolt közepén a Tejút az arany középút szimbóluma is, a szélsőségek kiegyensúlyozásának, az energiák közötti harmónia megteremtésének útja. Mert ebből az egyensúlyból sarjadzik bennünk Világfa, az életfa, a tudás fája, amin feljuthatunk az igaz élet és teljes tudás honába, állapotába. A Világfát, a világ tengelyét jelképezte az a rúd is, amelyet a nyári napforduló idején vettek elő. A kőrisfa rudat a másik, a női kellék, a kerék lyukán dugták át, tolták keresztül, majd a kereket két szűz legény kezdte forgatni, míg a kerékagy átforrósodva meggyulladt ettől és így támadt a tűz. A kerék az idő kerekét jelenítette meg, ennek forgása kelti a világ szakadatlan pörgését, mert az idő az év fertályához érkezve megújhodásra szorul. De lehet a kerék az égi fénykerék is, hiszen a Nap ekkor pályája legmagasabb pontjára ér, a leghosszabb ideig látható az égen. Fordulat is ezen legrövidebb éjszaka, amikor átbillen a nagy fényesség és innentől fogyni kezd, visszahúzódik maggá, hogy majd Karácsonykor megújhodjon. Fontos tehát, hogy mind teljesebb legyen a világosság, s mind kisebbre szűküljön a sötétség hatalma, ezért a nyári napforduló (utóbb három nappal később, Szent Iván napján tartott) ünnepe az egyetlen ünnep, amelynek központi pillanata az estvéli tűzgyújtás.

Mindez Rák havában történik, de a jegy érvényének igazi kezdete a delelőpontra esik, amikor a legmagasabbra emelkedő Nap pontban délben az égbolt közepén látható. Ez a termés beérésének kezdete, termékeny időszak, amikor az anyaföld, az anyatermészet bőkezűen osztja, ontja, adja áldását. A gyógynövények is ekkor telítettek leginkább világossággal, gyógyerővel, ekkor érik el hatóerejük teljességét, a füvek szedésére tehát a legjobb alkalom.

Az ünnep napjának hajnalán, amikor megkerülték a földeket, s gyógyfüveket gyűjtöttek az emberek, különös gonddal keresték az aranyospatrácot, mert úgy tartották, az ilyenkor megszólal, s a többi fű titkát is kibeszéli. A mezőn szedett virágokból, füvekből koszorút is kötöttek és a ház elejére akasztották tűzvész ellen, mert ekkortól volt elemében a nyár: a nyár a tűzelem évszaka. A frissen gyűjtött gyógyfüvekből a máglyába is szórtak, amit a falu határában vagy egy dombon, halmon, netán magasabb hegy tetején raktak, vagy a hegy tövében forrásnál, esetleg kútnál a faluvégi réten - mert a máglya örömtűz, a máglyarakás nem egyszerű játék a tűzzel, hanem mélységes értelmű szertartás. A cél a Nap erejének megerősítése, a fény megtartása a világban, a sötétség visszaszorításával tisztítás és gyógyítás is egyben. A kút lejárat az alsó világba, mely a sötétséget jelképező sárkányok, kígyók lakhelye. Az efféle alvilági lények ellen kellett megfüstölni a forrásokat, kutakat, a tűzre tett illatos füvekkel elűzni a sárkányokat, hogy „a vetésben ne tegyenek fergeteggel kárt, hogy a kutakat, forrásokat ne itassák tele méreggel”.

A tűzrevalót: régi fát, rossz zsúpot, szalmát, de a parázsra szánt almát is gyerekek kéregetik, gyűjtotték össze. A felnőttek, mielőtt odaadták volna, háromszor feldobták az almát a levegőbe. A legények közül a legnépszerűbb vagy legidősebb, nemegyszer maga a pünkösdi király lett a toborzó legény, aki összegyűjtötte a falu legényeit. Az ünnep előtti hetekben hántott nyírfahéjakat felfűzték egy botra, s amikor az első csillag megjelent, ezekkel a lobbogatókkal, lobogányokkal kimentek a falu határába, hogy megrakják a hatalmas máglyát. Helyenként hét, máshol tizenkét rakásba tették a szalmát és a szalmarakásokba füveket kevertek, de a nagy máglyát négyszögre rakálták, szabályos négyszög alakúra, s néhol máglyára tették a májusfát vagy az előző esztendei aratókoszorút is. A tűz sarokpontjaihoz kor s nem szerint telepedett a nép, miként a dal is szól:

Tüzét megrakáljuk, négy szögre rakáljuk,

Egyik szögén ülnek szép öreg emberek,

Másik szögén ülnek szép öreg asszonyok,

Harmadikon ülnek szép ifjú legények,

Negyediken ülnek szép hajadon lányok.

Mikor kész lett a máglyarakás, egy leány háromszor körüljárta vízzel és ezzel szentelte meg, míg a toborzó legény is háromszor kerülte meg tűzzel, majd meggyújtotta. A tűzgyújtáskor hosszú, többrészes éneket énekeltek. A legények legelsőbbike ezalatt a máglyáról meggyújtotta a maga lobbogatóját, majd tovább adta a lángot a többieknek, hogy azután a tűz körül táncolva lángoló seprűiket jobbjukkal körbeforgassák és fel- felhajigálják mind magasabbra a koromsötét, csupán csillagoktól szikrázó égbe. Az aláhulló parazsat eltaposták, mondván, hogy lábuk eztán ki ne sebesedjék.

Az ugrálás talán nem pogánykori szokás, mindenesetre amikor már lohadt a tűz ereje, s a lángok sem nyújtóztak akkorát, elkezdtek általszökdösni a máglya felett. Háromszor ugorták át a tüzet, néha közösen is, s közben kívántak valamit, például azt, hogy minden szomorúságuk égjen el. Úgy tartották, a tűz gonoszűző erejű, megvéd a köd, a jégeső, a dögvész ellen, megóv bajtól, kórtól, de meg is gyógyít a betegségekből, jó még fekély ellen is és mindemellett bőséges termést is hoz. Néhol a lányok ugrottak először, csak aztán a férfiak, mert a gonosz előbb rontja meg a lányokat. A lányok ugrásából férjhezmenetelükre jósolgattak, de hiszen aki ügyesnek bizonyult és bátorságot is tanúsított, azt bizony ki is szemelték ilyenkor asszonynak. Ugrálás közben párosító énekeket daloltak, amelyben az éppen ugró leányt összedalolták, összeénekelték egy deli legénnyel. Anyák ugyanakkor csecsemőjüket vitték keresztül, tűzzel szenteltek ősi szokás szerint, hogy gyermekük ellenálló legyen a betegségekkel szemben

Mikor már ki-kihúnytak a lángok, de még perzselt a parázs, beledobták az almát és másféle gyümölcsöket. Ezeket azután kikaparták, mert jók torok- és hasfájás ellen, gyógyerejűek, hiszen a tűz minden szennyet eltávolított belőlük és ugyanakkor erejével telítette őket. Az alma gyógy- és gyermekóvó szer, gyerekek azért kapták, hogy egészségesek maradjanak. Ezekben a napokban viszont nem ehettek cseresznyét és nem ehettek a sült almákból sem azok az anyák, akiknek meghalt a gyermekük, hogy az kaphasson a túlvilágon. Mindemögött a lélekmagvakat termő világfa képzete rejlik, mert a cseresznye úgy terem, mint e fán a lélek, az alma pedig mint egy kis Nap – mint aranyalma - maga az örök élet... Ezért futottak később a sült almákkal a temetőbe és tettek a sírokra is belőlük, nemcsak áldozatképpen az elhunytak szellemeinek. A még parázsló tűzbe frissen szedett virágokat is szórtak s gyógyfüveket pároltak fölötte. Virágos bodzafaágat tartottak például a tűzbe, s így megpárolva később daganatra tették. Az ugyanígy megfüstölt vasfű, fodormenta és tisztesfű teája mellfájás ellen jó s hatékony szer. Leginkább mégis ez utóbbit, tisztesfüvet tartottak a tűz füstje fölé, nem véletlenül, mert tisztel, tisztít, tiszta szavainknak mély a kapcsolata a tűzzel. „Kelés ne legyen testemen..., törés ne legyen lábamon...” - mondták közben az igézőt, s a lányok a végén a tisztesfüvet égnek dobálva azt is kiáltották: „Ilyen nagy legyen a mi kenderünk.”

A csávából, fáklyából maradt üszkös csutakokkal hazafelé megkerülték a határt, a vetéseket, majd a búzában vagy a káposztaföldön állították fel őket üszög s hernyólepés ellen. A káposztát a máglya mellett forrt vízzel is locsolták később. Néhol eztán a kenderföldre mentek a leányok a legényekkel, ahol egyenként a kenderbe heveredtek. Azt tartották, hogy amelyikük után a lehevert kender feláll, az egy éven belül férjhez megy, illetve megházasodik. Máshol éjféltájban, amikor már kialudt a tűz, csak a leányok indultak a kenderföldekre és a sötétben minden leány két szál kendert összekötött. Kilenc nap múlva megnézték: akié virágos, annak legény, akié magos, annak özvegyember lesz az ura.

Úgy tartották, hogy az éjjelen a föld alatt lévő arany meggyullad és ami rozsda vagy salak van rajta, kékes lánggal elég róla. Az arany ott lángol fel, ahol a guruló kerék megáll vagy ahová a felkelő nap első sugara esik. Ez a kép azonban már a mi tetteinkről szól.

Sok minden eldől ezen az éjszakán, hiszen a kinti fényhez, a legmagasabbra hágott Nap erejéhez mérten a tudatosságunk is elérheti legtisztább, legvilágosabb állapotát, amikor önnön benső középpontunkban megszilárdulva, mint ahogy a kerék illeszkedik a tengelyre, a teremtés pillanatából szemlélhetjük a világot. S miként a kút körül, a sötétségben lángra kap a hatalmas máglya, mi is körbejárhatjuk, megvilágíthatjuk cselekedeteinket, hogy átitassuk önnön mélyünket a tudatosság fényével. Elégethetjük, ami mulandó, tűzre vethetjük ami úgyis az enyészeté, elhamvaszthatjuk a vágyakat, szenvedélyeket, amelyek forgásban tartják a világ kerekét, a kerek mindenséget. (Ezt minden reggel és este, napkeltekor és napszentületkor is megtehetjük egy gyertyagyújtással.) Mondják, e hó utolsó napján megszakad a búza töve, azaz most már nem nő tovább. Most jő tehát a betakarítás ideje, a szüret, tetteink gyümölcseink learatása.

Az évkör, a Nap útja az életünkről szól. Amíg a világosság nő a világban, a hosszabbodó nappalokkal, a fény növekedésével a tudatosságunkat fokozzuk. Ám amikor a Nap is alábbszáll, s mind közelebb jár a déli látóhatárhoz, a természetet, a magba sűrűsödést követve bennünk is alászállás, magunkba szállás, visszahúzódás, elmélyedés, befelé tekintés és elengedés kell következzék, hogy amikor eljő a sötétség, akkorra meglegyen a biztos alapunk, ne kelljen kívül támasztékot keresni létezésünkhöz, önmagában megálljunk kötöttségek nélkül és minden ragaszkodástól mentesen, eloldottan képesek legyünk átvinni a csak az örök lényeget tartalmazó tudatosságunkat a túlsó partra.

A régiek úgy tartják, aki a nyári napforduló éjjelén kilesi az aranyos páfrány virágzását, virágját leszedi és megőrzi, az megérti az állatok beszédét. A páfrány éjfélkor virít, a virrasztót rendszerint elnyomja az álom és egy kis madár letépi az éppen kifeslő virágot. A virág fénye olyan, mint a Napnak világossága és „mindentudó táltos lesz abból, aki meglátja”

Csörgő Zoltán