a nagy mulatságok és vidám lakomák időszaka. 

Búcsúztatjuk a sötétet, a hideget, hogy nyíljon ki a természet. Lombosodjanak a fák, énekeljenek a madarak, hogy a télben jelenjék meg a tavasz. Olvassza meg a földeket, nyissa ki tekintetünk számára az eget, legyenek ismét hosszabbak a nappalok és melegebbek a hajnalok, hogy teljesüljön reménységünk évről évre. Múljon az idő, legyen a tél után megint tavasz.

                                                Giotto: Szent Ferenc a madaraknak prédikál

Borbély Szilárd: Fák és madarak

(részlet)

„A lombos fa az öntudatlan létezés boldogságát jelképezi. A zöldellő erdő megnyugtatja az embert. Az ágas-bogas korona susogása nem a fa hangja, hanem a szélé. A fa néma, akár a tárgyak. A halkan zizegő, csendesen hajladozó erdő épp olyan nyomasztó, mint a levegőég végtelenbe vesző kéksége. A hallgatózó, fülelő erdő, ahol csak a szél susog, valami katasztrófa előjelét sugallja a vándorlónak. A madarak éneke ad hangot a fáknak. Nyüzsgésüktől és harsogó dalolásuktól lesz a fa azzá, ami. A madarak nyelvén szólal meg a néma fa. A lombok között rejtőzködő énekesek miatt úgy tűnhet, mintha a fa dalolna. Énekükben a fa lelke fejeződik ki, az öntudatlan létezés fogalmazódik meg. És amikor a madár felröppen az ágról, a halál pillanatát teszi átélhetővé. Akárcsak a levegőég mélységébe történő repülésével, amikor elszakad az őt fogva tartó tekintettől. Fa és madár egymásrautaltsága a szemlélet mélyén rejtőző összekapcsoltság. Minden élő saját világtapasztalata alapján építi fel létezése terét. Az ember számára a fa és madár viszonya transzcendálódott. Saját lehetőségeire döbbenti rá, s egyúttal korlátai átlépésére szólítja fel. Vigaszt jelent és biztatást.

Az ember ég felé törekvése a lélek égi származásának tudatában gyökerezik. A csillagokban történeteket látott, melyek újra és újra végigkísérik minden évben. A tekintetét égre emelő ember a csillagokban vigaszt talált, világának a végtelenbe való meghosszabbítását. Történeteinek pedig az időben való kiterjesztését. Azonban az őt közvetlenül magába záró levegőég áthatolhatatlannak tűnt fel előtte. A nappali égbolt végtelen kékséggel határolt zártságában is meg kellett lelnie a felemelkedés és kitörés lehetőségét. A magasság meghódítására szövetkezett fák és madarak ekként transzcendálódhattak és válhattak jelképévé a biztatást kereső emberi szemléletnek. A fa, mint a ponthoz rögzített égbetörés reménye és a madár, mint a mindentől elszakítottság otthonossága együtt adtak az embernek példát. Bennük önmaga világbeli kettősségét és ennek a kettősségnek időbeli meghosszabbítását ismerte fel. Az ember ugyanis félúton van a fák és a madarak között. Azon a helyen, ahol fák és madarak találkoznak.”

(In: Borbély Szilárd: Történet, Széphalom Könyvműhely, Budapest, 1992., 49-50.)