1028 Budapest Kossuth L. u. 15-17. | Titkárság: 275-7935 | Tanári: 397-4468 |Gazdasági iroda: 275-7938

Emberéletünk valódi célja, hogy a földi világ keretei között a Mindenség Rendjéhez való igazodás útjára ráleljünk, majd erről a szűk, ám nagyon határozott ösvényről soha le ne térjünk. A régiek nemcsak értették, de át is élték a körülöttük lévő kerek világ - kerek határ, kerek égbolt, kerek esztendő – óráról-órára, napról-napra, évszakról-évszakra folytonosan váltakozó állandóságát. Éppen ezért nem az ismeretlentől való félelem és a vele kézen fogva járó, tudatlanságból fakadó ellenszenv, hanem a kozmikus rendhez való eltántoríthatatlan ragaszkodás és az abba illeszkedés hatotta át életüket.

Értették és hitték a napfordulatok misztériumát. A maguk nyelvén, társadalmi berendezkedésén, nemzeti szokásain keresztül elénekelték, elmesélték, eljátszották, eltáncolták, ízekbe és illatokba oltva, saját arcukra formálták a mindennapokból kiemelkedő jeles napok hagyományát. Ezzel a külső formavilággal testileg és fizikailag is egyesülve lényük valódi részét: szívüket, lelküket és szellemüket is ünneplőbe öltöztették. Mert a kerek élet képzetében szentnek élték meg magát az Életet. Így annak kicsiny, törékeny, milliárdnyi részét: saját életüket is tisztelték. S mivel eszerint tekintettek látható és láthatatlan önmagukra, eszerint tekintettek másokra is. Tisztelték a parányi életet, mely embertestükbe zárva, azon a mindenki számára egyénileg megírt középpontján: térbeli és időbeli “köldökén” fekszik a világnak, ahová a Teremtő rendelte őket. Családba, nemzetbe, hazába. Ezen a biztos ponton a kozmikus hagyomány élő, szerves része az életnek. Mert csak itt képes összetalálkozni az ember saját középpontjával, valós önmagával. Ezen a ponton keresztül valóságos ma is a tájékozódás az emberi lélek számára. Mert a kozmikus Idő és az emberélet törékeny kis ideje, ha összeér, akkor van értelme, szépsége és gazdagító boldogsága, azaz teremtő ereje a mindennapoknak. Ennek eléréséhez azonban az ünnepek “előestéjén” csend, befelé figyelés, belső munkálkodás és alázat kell. Vagyis szellemi hangolódás.

Advent napjai éppen ennek a szellemi hangolódásnak a lehetőséget tárják elénk. A magyar hagyomány szerint a “fehér lovon járó”, azaz havat hozó András nappal ugyanis rátérünk a Fény gyermek születését, Karácsonyt megelőző “Úrjövet”, azaz adventus négy hetes időszakára. A messiásvárás átéléséhez azonban a testnek, a léleknek és az elmének is a csendre kell hangolódnia. Nem véletlen a mondás, miszerint “András zárja a hegedűt”, azaz elhalkulnak a mezőgazdasági év zárását megünneplő, örömteli szüreti bálok és lakodalmak hangos vigasságai. Az egyházi év zárásához közeledve az egyén is a tisztulást követő teremtés útjára lép, ha veszi a bátorságot, hogy a szürkülőbe hajló nappalok ködfátyolától nem eltompuló belső sivárságot és rosszkedvet, hanem befelé forduló, értelmes el- és összerendeződést, igazodást gyakorol parányi életében. Az évkör e kiemelt pontjában az emberélet egyéni tengelye és a Mindenség tengelye összeér. Mivel az eget és a földet összekötő mitikus világfára, a Tejútra “lép” a Nap, ezzel összhangban, az ember által érzékelhető világ is a csillagösvényre tér. E csillagászati eseménnyel ki-ki a saját harsány vigasságából, olykor rendezetlen káoszából való megtisztulás élményét élheti át tudatos önszembesítéssel. Advent napjaiban, Szent András havának idején elérkezik az Idő, hogy a Mindenség láthatatlan szférájából érkező jeleket – a Nyilas csillagképre szellemileg fókuszálva -, önmagára értelmezze az ember. Hogy e befelé tekintő, igazságot, erkölcsöt, vagyis Rendet követelő, teremtő erejű és szándékú, adventi várakozással megtisztított lélekkel és emelkedett tudattal érkezhessen az ember az évkör december 21-i tér-idő keresztjéhez, a Téli napfordulathoz. Hogy az esztendő legsötétebb napjának elhalkuló, fénytelen vajúdása harmadnapra megszülje a csodát: Szent Karácsonyt.

Nyilas havában járva…

A fejünk felett haladó, mindenre bölcs és igaz választ adó, mindent megvilágító, áldott Nap november 22-én a Nyilas havába lépett, hogy bennünket, földi halandókat a teremtés kozmikus törvényei szerint, a Teljesség bölcsességének megtapasztalásával vezessen el a december 24-i Fény Krisztus születésének mitikus pillanatához. Ám a születés előtt még hosszú út vár ránk. Megtisztító és beavató, teremtő és vajúdó erőket hordozó út, amelynek célja: a földi világ ember által alkotta dolgait a mennyei világ magaslatához emelni. Ebben segít évről-évre a mindent világosságra hozó, áldott Nap azzal, hogy a látóhatár peremén, az Anyafölddel egybeolvadó Tejút előtt halad el.  A csillagmítoszi Lelkek útja, ezzel a csillagászati eseménnyel a látható és a láthatatlan világokat köti össze. E mennyei “köldökzsinór” itt és most összekapcsolja az emberélet háromdimenziós földi világát, az Anyaföldet a Végtelenség állapotával, a Mennyek országával, a Szent Lélek lakhelyével. Közvetítővé válhat itt a lélek...

Mindenszentek elmúlása után és Karácsony születése között szellemi és lelki értelemben égi csatornák nyílnak a kereső ember számára. Ezeken haladva, az istenihez igazított tudás, igazság, jóság és erkölcsiség az emberi cél. A Nyilas mögött, a Nyilas “nyílásánál”, a Tejútrendszer középpontjából lüktetve áramló, teremtő erőkkel telítődhet most lélek. E pulzáló erők, a látható csillagos égbolton túli, láthatatlan szférából, a végtelen szeretetből érkeznek hozzánk, amelyekkel álom, révülés, meditáció, imádság formájában egyesülhet a vándor. A legendákból, mítoszokból, mitológiákból, népmeséinkből is kiolvasható Tejút, más néven az Élet fája, a Tejút-galaxis általunk is érzékelhető része. Miközben e galaxis körbeöleli a mi kis Naprendszerünket, a Nyilasba lépő Nap megvilágítja, amint Kentaur a nyilával, a mögötte ható Skorpió csillagkép szívére céloz, hogy az áthatolva az égi nyíláson a mindent megújító szeretetre mutasson. Odabentről, a galaxis középpontjából lüktető, dobogó, doboló, kozmikus ritmus árad mindnyájunkra. A mindenség barlangjából érkező szívdobbanás vezeti el az érzékeny, befelé tekintő embert saját szívének dobbanásához is. A Tejút felső hasadékában, azaz az Életfa szétnyíló “ágai” közt megbúvó sötétlő “barlangban” az élet szentsége, a teremtés esszenciája, a létezés magja várja földi megszületésének idejét.

A Zodiákus rendjében a Nyilas az utolsó tüzes jegy az évkörben. Ezzel megfelelésben, az emberi testet öltött lélek - mielőtt végleg télire fordul az idő - itt gyűjti utoljára össze a tűz megtisztító erejét, hogy a lenti világból kiemelkedve a mennyei világ bejáratához kapaszkodhasson ezen az égi világfán. Ha ezzel a lelkülettel és szellemiséggel telítődünk az adventi várakozás idején, akkor eddig szerzett, mindennapi tudásunk, földi tapasztalatunk, kozmikus bölcsességgé érik. S ha eszerint tekintünk a kerek életre, benne önmagunkra, akkor ezzel a szeretettel átitatott bölcsességgel tekintünk másokra is! S e sötét órákban, a tiszta, égi eredetű tudásból fakadó, teremtő erejű cselekedet segíthet az egyénnek és a közösségnek egyaránt. Mert a kis én most összetalálkozhat magasabb, isteni minőségével: Képmás Énjével. Beavató út…

Ha az ember a sötétedő nappalokban, belső fényeket gyújtva, így mereng el a külső sötétség óráiban, akkor valós önmagára lelhet. Így válhatunk az évkör e sötétlő, drámai mélypontján a mítoszok naphéroszává. Így nemesülhet a lelkünk, népmesei hagyományunk - igazságtól eltántoríthatatlan - csillagszemű juhászává. Olyan hőssé, akire szüksége van a sötétségbe borult földi világnak. Apró, személyes kis hősökké, akik a saját életükbe illesztve a teremtő gondolatot és szándékot termőre fordíthatják azt cselekedeteikkel. Ha mi, hétköznapi hősök, csillagszemű juhászok minél több fényt gyűjtünk magunkba Advent heteiben, annál tisztábban, és annál egyenesebben állhatunk a Tejút világfa ágai között meghúzódó barlang-hasadék: a biblikus hagyomány születési barlangjának kapujában. Hogy ott nyitott szívvel, megtisztult lélekkel, emelkedett tudattal, és fejet hajtó alázattal virrasszunk a legsötétebb órát követően, a harmadnapra virradó isteni Fény, Jézus születésének jászolánál. 

Keresés

naptár

További olvasnivaló