Márta Dórával Fürjes Gabriella beszélgetett.

Május vége van, pár hét múlva elköszönsz az -osztályodtól, és pihenőévre mész. Mi kezdődött el a számodra nyolc évvel ezelőtt?

Egy kapcsolat. Ez már a felvételin érzékelhető volt. Megkerestek szülők, voltak gyerekek, akik úgy néztek rám, milyen jó lenne, ha én lennék a tanítójuk. Sok rejtett jel is arra utalt, hogy erre vezet a karmikus utam. Hívószóként éltem meg ezt az alkalmat, hogy osztályom legyen. Másrészről addigra valahogy meguntam az angoltanítást, nem éreztem benne akkora kihívást. Úgy gondoltam, egy ilyen kapcsolatban, amely az osztálytanító és a gyerekek között kialakulhat, inkább módom lehet fejlődni. Ezért is lettem Waldorf-tanár, hogy megtapasztaljam annak a lehetőségét, mit tudok adni a gyerekeknek. Az a romantikus elképzelés élt bennem, hogy egy Waldorf-tanár fényt visz az életbe, a gyerekek életébe, a kapcsolatokba, és én erre törekedtem, ez vezetett.

Amikor tervezett látogatásunk előtt egy héttel a sátai tanárok a harmadik, egyben a programot lezáró utolsó hétvégére érkeztek, elszomorító híreket hoztak: Előfordulhat, hogy megszűnik az iskola Sátán. Mára eldőlt megváltoztathatatlanul, hogy szeptemberben a helyben lakó és a szomszédos településről átjáró gyermekek távolabbi településre lesznek kénytelenek iskolába járni.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy sátai gyermek van a legkevesebb az iskolában. Milyen ideális is lenne, ha a gyermekek azokkal, akikkel amúgy is egy kis közösségben élnek, reggelente besétálhatnának a pár utcára lévő iskolába. Ehelyett hajnalban buszra szállnak – ameddig kifizeti valaki (vagy valamelyik intézmény) az útiköltséget –, és egy másik település iskolájában, új környezetben és közösségben töltik kisiskolás napjaikat, hogy majd délután 4 óra körül, minimum félórás buszozás után érjenek haza. Miért is?

 Az őszi szünetben sok drámát elolvastam, de egyik sem keltette fel igazán az érdeklődésemet. Az új James Bond-filmet nézve – mikor a főgonosz hátában landolt egy kés – bevillant egy mondat: „Uram, a késemért jöttem!” Eszembe jutott, hogy középiskolás koromban a Szkéné Színházban megcsinálták a Piszkos Fred, a kapitányt. Éljen! Ez lesz az! Megszerzem a szöveget, és ha jó, megcsináljuk.

 Rejtő Jenő (P. Howard) egyik legismertebb művét, a paradox módon az irodalmi világörökség részévé vált ponyvaregényt, a Piszkos Fred, a Kapitányt színre vinni sokszor és sokan megkísérelték már. Legutóbb iskolánk idei 8. osztálya próbálkozott meg evvel – nem kis sikerrel!