1028 Budapest Kossuth L. u. 15-17. | Titkárság: 275-7935 | Tanári: 397-4468 |Gazdasági iroda: 275-7938

Folytatjuk a 25. tanév apropóján elkezdett sorozatunkat, amelyben az ezekben az években létrejött és hagyománnyá vált művészi és pedagógiai munkák egy-egy csoportjának a történetét mutatjuk be. A zenekar megalakulásának és működésének a részletei után most olvassatok az iskolai drámatanítás és színjátszás történetéről.Kiss Péterrel és Varga-Szemes Lászlóval Fürjes Gabriella beszélgetett.

Nem jellemző általában, hogy a drámaóra az iskolai órarend része. Mint módszer, használható szinte minden órán, de minek köszönhető, hogy nálunk mint önálló óra szerepel a kerettantervben?
Kiss Péter: Elsősorban azért került be a kerettantervbe, mert Waldorf-iskola vagyunk. Nemzetközi színtéren azonban mást jelent a drámatanítás, mint nálunk. A kasseli, a prágai, a dán, a holland tapasztalataimra gondolok. A drámatanítás ezekben az iskolákban alapvetően színdarabokat jelent. Különböző osztályfokokon rendeznek egy darabot, amelyet aztán előadnak. Nálunk is így kezdődött egyébként. Nyolcadik és tizedik osztályban, majd tizenkettedikben a nagy projekt. Ezen kívül pedig a Sprachgestaltung, a beszédművelés kapcsolódik a külföldi drámatanításhoz. Hogy nekünk ehhez képest elsősorban nem színdarabcentrikus, hanem pedagógiai szempontú drámaóráink vannak, az a mi invenciónk. Magyarországon meglehetősen fejlett a drámapedagógia. Úgy gondolom, szerencsésen sikerült összeházasítanunk a tapasztalatait és az eredményeit azokkal az általános Waldorf-pedagógiai tapasztalatokkal és nevelési célokkal, amelyeket mi itt, a Waldorf-iskolában a művészeti nevelés terén fontosnak tartunk. Ez a mi drámaóráinkban az unikum. Ezért hívnak meg minket olykor külföldi konferenciákra, hogy bemutassuk kurzusokon, mit csinálunk itthon.
Milyen intenzitással és mely célokkal lép be a különböző évfolyamokon a drámaóra?
K. P.: Kilencedik osztályban fél évig heti 90 percben foglalkozunk drámával. Itt nem célunk a kifinomult munka, mert erre nem képes egy kilencedikes. Konkrétan meghatározott feladatokra várunk minél többféle megoldást, nagyon ritkán próbáljuk újra, finomítjuk az eredményt. Tizedikben harmadéven át harmad csoportban, heti kétszer 90 perc a munka. Ekkor tanuljuk meg, hogy a színházi hatás nem a szövegben, hanem a pontosan kidolgozott gondolatban és az őszintén megélt érzésben rejlik. Ezért kevés szöveggel dolgozunk, melyet sokoldalúan használunk fel. Tizenegyedikben – a tizedikessel azonos időkeretek közt – a művészi beszédre helyezzük a hangsúlyt, konkrét színdarabok jeleneteivel. A cél, hogy a fiatalok megírt szövegben megtalálhassák saját hangjukat. A tizenkettedik osztályban pedig minden korábban megélt drámai tapasztalatot hadrendbe állítunk az osztálydarab érdekében.
Varga-Szemes László: Az elmúlt jó pár év alapján nyolcadik osztályban indul ez a munka. Januárban azonban még nem közvetlenül a darabbal foglalkozunk, hanem drámajátékokat játszunk, improvizációs gyakorlatokkal kísérletezünk. Előtte nincs dráma az órarendben, hanem az osztálytanító affinitására van bízva, mennyiben alkalmazza ezeket a módszereket. A ritmikus résznek pl. éveken át állandó eleme. A drámapedagógia egyik fő célkitűzése egyébként, hogy mint eszközt, gyakran alkalmazzák a legkülönfélébb órákon. Van tanár, akinek ez könnyebben megy, van, akinek nehezebben. Mindenkinek a saját belátásán, érdeklődésén és önképzésén múlik, mennyiben él ezzel a módszerrel az óráján.
Hogyan lett végül is tanterve nálunk a drámatanításnak?
K. P.: Kilenc-tíz évvel ezelőtt összeültünk hárman, Varga-Szemes Laci, Rostás Eszter meg én. Fogtuk a Waldorf-iskolák kerettantervét, és megnéztük, mit ír a drámáról. Majd az olvasottak és a saját gondolataink alapján elkészítettük a mi helyi tantervünket. Megmutattuk a Felsős Konferencián, és kértünk egy évet a kipróbálására, mert úgy gondoltuk, hogy ez nagyon jó. Egy színdarabnak megvannak a saját prioritásai, amelyek nem föltétlen egyeznek a pedagógia elsődleges szempontjaival. Egyfelől nagyon jó dolog, ha egy gyerek be tud állni egy színdarabba nyolcadikban és tizenkettedik osztályban, de sokkal többet ki lehet hozni a drámából, ha az a pedagógiai szükségletekre van szabva, és az egészet megelőzi az éveken át tartó drámaórák gyakorlata.
V-Sz. L.: Alsó tagozatban is jelen van ez a munka, akkor azonban erre a részletezésre, amiről Péter az imént beszélt, még nincs szükség. A felső tagozatban viszont, amikor kezdik a gyerekek saját magukat összerakni újra és újra, vagy új területeit fölfedezni saját maguknak, sokkal nyitottabbak és alkalmasabbak arra, hogy ilyen részletekbe belemenjenek. Egy egész darabban, az arra való fölkészülésben lehetőség nyílik arra, hogy mindenki megtalálja a maga szerepét. Akik szégyenlősebbek vagy a színpadon nem olyan ügyesek, azok pl. gyönyörű díszleteket festenek. A színház egy szociális tett. Ezért lenne jó visszavezetni a hagyományainkba, hogy a nyolcadikos és a tizenkettedikes darab között legyen tizedikben is, mondjuk egy idegen nyelvű előadás.
Hogyan alakult ki kettőtök között, hogy ki rendezi a nyolcadikos és ki a tizenkettedikes darabot?
K. P.: Ez nem automatikus. Én is rendeztem már nyolcadikos darabot, és két év múlva Laci fogja rendezni a tizenkettedikes színdarabot, sőt már eddig is rendezett két darabot is ezen az osztályfokon. Másfelől Laci középtagozaton többet találkozik a gyerekekkel, mint én. És neki sokkal jobb fogása van szerintem erre a korosztályra, mint nekem.
Ideálisnak gondoljátok a jelenlegi drámaórák rendjét?
V-Sz. L.: Szerintem igen, rendben van. Figyelembe véve mindazt, amivel szeretnénk, hogy a diákok találkozzanak. Egy nyolcadik osztálynak pl. ugyanolyan fontos eseménye az éves munka, mint a színdarab. Jól be kell illeszteni ezeket a programokat az év rendjébe. Mi nem drámatagozatos iskola vagyunk, nálunk más művészetek is jelen vannak, amelyek időt kívánnak maguknak. Egyébként, az alsóbb osztályokban a tornaórán is megjelennek a szerepjáték motívumai.
K. P.: Én azért sem vinném lejjebb alsóbb osztályokba azt a drámaórát, amelyet a gimnáziumban tartunk, mert a kamaszkoráig még sokkal inkább egyben van a gyerek. Úgy szoktam fogalmazni, hogy a nyolcadikos darabig játék van, aztán pedig színjáték. Ezek különböző minőségek. A kamaszkor szétzilálja a teljesen természetes kommunikációs csatornákat. Az elsős kislányom pl., ha örül, akkor ugrabugrál. Egyszerűen a testében van, nincsenek e téren nehézségei. Kamaszkorban ez az evidencia szétesik. Az a drámaoktatás, amelyet mi gyakorlunk a felső tagozaton, ezeket az eldugult kommunikációs csatornákat mosogatja ki, hogy a diák a saját hangjára találjon. Ily módon, persze nem direkt, az önismerethez is kellő számú élménnyel és tapasztalattal szolgálnak ezek az órák, miközben semmi esetre sem szándékunk, hogy intellektuálisan fogalmazzunk meg nagy tanulságokat.
Milyen tapasztalatotok van arról, hogy valaki nem tud vagy nem akar együttműködni veletek?
K. P.: Eddigi munkám során minden egyes esetben történt előrelépés. Ha csak a drámapedagógiai módszerből indulok ki, amellyel dolgozunk, akkor ez kódolva van. Ezzel együtt persze külső tényezők gátolhatják a hatást, mondjuk személyes konfliktus, ilyen elképzelhető. Sokszor az idő is segít. Van, aki pl. tavaly semmire nem volt hajlandó, idén azonban már dolgozik. Mindazonáltal egy jól felépített drámajáték sok lehetőséget ad egy gyereknek, hogy másképp mutatkozzon meg a közösségben, mint egyéb órákon. Akik pl. intellektuálisan nem annyira erősek, sokszor kifejezetten a drámában találják meg az előrelépésüket, és azt, hogy itt másfajta figyelemmel fordulnak feléjük.
Okoz-e olykor konfliktust a színdarabok esetében a pedagógiai és a színházi szempontok összeegyeztetése?
V-Sz. L.: Egy iskolában vagyunk, itt minden eszköz, amit csak használunk, arra irányul, hogy a gyerekek minél inkább képesek legyenek megismerni önmagukat, a világot és a világban vállalt feladatukat. És hogy erről minél több tudást szerezzenek, és a képességeik mindehhez egyre inkább növekedjenek. A közös élménynek az is elengedhetetlen része, hogy én képes vagyok megélni azt, hogy milyen a te helyeden vagy a szerepedben, illetve az egész projektben lenni.
K. P.: Christopher Clouder, az Európai Waldorf-Szövetség elnöke itt járt nálunk nagyon régen, amikor az első tizenkettedikes osztálydarabok elkezdődtek. Megkértük, adjon nekünk útmutatást, hogyan csináljuk. Ő úgy fogalmazott, hogy tizenkettedikben a valódi művészetnek van pedagógiai hatása. Ez nagyon erőteljes mondat, és ezt én is így érzem. Tizenkettedikben nem lehet mindig mindent megfeleltetni kognitív felfogott pedagógiai szempontoknak. A szereposztásnál számomra az a cél, hogy mindenki olyan feladatot kapjon, amelyet komoly munkával sikerre vihet. Ebben elsődleges szerepe van az intuíciónak.
Milyen pedagógiai szándék rejlik a mögött, amikor a néző olyan karakterben látja a színpadon játszani a gyerekét, a tanítványát, amelyhez közel áll a hétköznapi személyisége is?
K. P.: Egészen más dolog valamilyennek lenni, és azt megcsinálni a színpadon. Az a legnagyobb munka. Szembesülni a saját személyiséged nehézségeivel. Egy szélsőséges karaktert, amely távol van tőled, sokkal könnyebb megfogalmazni, hiszen sokkal nagyobb a rálátásod. Ez kétsíkú dolog. Sokszor azt szokták mondani valóban, mennyire testre szabott a szereposztás. Pedig ez a dolog fordítva is működik. Úgy dolgozunk, hogy a szerep óhatatlanul a játszónak a személyiségére formálódik. Akkor is, ha egy választott darabból dolgozom, akkor is, ha az osztály számára írott darabból. Azokból az eszközökből tudok dolgozni tehát, amelyekkel a gyerek rendelkezik. Nincs olyan, hogy a gyerek el tud játszani egy olyan minőséget, amely benne nincs meg.
V-Sz. L.: Egyébként a profi színész sem tudja. A profi színház sokkal inkább úgy működik, hogy alkatokat választ bizonyos szerepekre, mert hogy „ő olyan”.
Éppen emiatt nem válik-e kiszolgáltatottá egy gyerek, ha felismerhetően mintha ugyanaz ismétlődne meg vele a színpadon, már nagyközönség előtt, mint az osztályteremben, az iskola folyosóján vagy otthon?
V-Sz. L.: Ne felejtsük el a saját kontextusunkat. Mi középiskolában, fejlődő személyiségekkel dolgozunk. Egy tizenkettedikes is arra törekszik már, hogy egyre inkább egységben lássa a világot, egyre pontosabban tudja, ki is ő maga. Szeretné érteni, tudni, milyen szerepeket játszik, nemcsak a színpadon, hanem folyamatosan a kamaszévei alatt. Azt mondod, hogy valakinek azzal vannak nehézségei, hogy buta libának tartják. De hát egyáltalán nem is biztos, hogy az. Számtalanszor látunk diákokat, akik belekerülnek egy szerepbe. Szerepekről van szó mindannyiunk esetében. Ennél sokkal gazdagabb a lélek, az ember. És ha egy gyerek a színpadon olyan karaktert formál, amelyet a hétköznapokban is meg szokott élni, akkor ez segíthet neki abban, hogy az egészet szerepként kezdje élni a színpadon, ami pedig jótékony hatással lehet a saját személyiségének a megítélésében. És ha valaki ezt fel tudja vállalni a színpadon, ha kitart benne, akkor ez olyan lelki élmény is a számára, amely erőt adhat neki a hétköznapokban. Az a kérdés tehát, melyik az a területe a léleknek, amely képes őszinte érzéseket mutatni, és nemcsak úgy csinál, mintha.
K. P.: Van olyan gyerek, aki a szociális kapcsolataiban ügyetlen, és ugyanakkor ennek a szerepnek a megmutatásában nagyon ügyes. És ez óriási minőségbeli különbség. Nem arról van szó, hogy ugyanúgy ügyetlenkedik a színpadon, hanem arról, hogy nagyon jól csinálja a dolgát ebben a szerepben a színpadon, hogy ő ebben nagyon jó. És ezt mások is észreveszik.
V-Sz. L.: Az a valóság, hogy a gyerek megéli azt, amiről Péter beszélt. És abban a pillanatban nem ugyanazt éli meg, ez meggyőződésem, mint az osztályteremben és a hétköznapi szociális kapcsolataiban. Ráadásul ezt próbálja, tehát nemcsak egyszer éli meg a bemutató alkalmával, hanem újra meg újra. És ezek óriási lelki történések egy kamasz életében. Erről szólnak ezek az évek, hogy ki vagyok én.
Helyzetek vannak, amelyekben döntünk. Tudok olyan példát mondani, amelyben nem sikerült hozzásegíteni egy diákot, hogy meg tudja tenni azt a bizonyos lépést. Nem sikerült olyan szerepet kapnia, amely kihívást jelentett volna a számára. Igen, inkább afelé ment el a dolog, hogy sajnos hasonló szerepbe került, mint az életében, és nem sikerült jobban megértenie a helyzetét. Ezek a választások nagyon nagy kockázattal bírnak.
K. P.: A dráma nem biztonságos műfaj. Járhatnánk biztonságosabb utakon is, az azonban didaktikus drámákhoz vezetne. A művészi hatás veszne el, pont az, ami a megfogalmazott pedagógiai cél. A konfliktus, amely megjelenhet a diák és a szerepe között, a színházi és a pedagógiai döntések között, az nagyon fontos dolog, amelyen dolgoznunk kell. Én a darabbal dolgozom, a gyereknek pedig lehetőséget adok arra, hogy ő fogalmazza meg esetleg a párhuzamot a saját élete és a darab között. Mindig nagyon hangsúlyozva, hogy a kettő nem azonos. Pedagógia szempontból én azt tartom helyesnek, hogy ha egy ilyen jellegű probléma felmerül, akkor azzal foglalkozom, és nem azt, hogy szándékosan nem. Én soha nem akarok olyasmit mondani egy színdarabban, hogy nézzétek meg, ilyen ő, vagy ilyen is tud lenni ő, mert az nem ő. Hanem arról van szó, hogy ezt a feladatot meg tudja csinálni.
Azt mondjátok tehát, hogy a szerepen való munka, a közben felmerülő vonzások és választások kockázata egyfelől fejleszti a személyiséget, az önreflexiót, másfelől elengedhetetlenül fontos a művészi hatás megteremtésében is. Nem jár-e olykor nehezen feloldható konfliktusokkal, hogy ezekhez a felismerésekhez egy éveken át zárt közösségen belül jut a gyerek?
K. P.: Na, erről szól a Waldorf-iskola, ha lehet ilyet mondani. Hogy ennek pontosan itt van a helye. Ne legyenek megváltoztathatatlan határaink a tanár-diák, diák-diák viszonyban. Pontosan az ilyen jellegű szociális konfliktusokat és feladatokat is tanulni kell egy iskolában.
V-Sz. L.: Én inkább a lehetőséget látom ebben a helyzetben. Kosztolányi kérdezi: „A ­játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, / akarsz-e mindíg, mindíg játszani, / akarsz-e együtt a sötétbe menni, …”. Megnézhetjük a verset, minden benne van, az élet megannyi rétege, szerepe, eseménye, a társ sokszínűsége, a vele való kapcsolatom lehetőségei. Van, akinek megadatik, hogy egy társsal élje meg mindezt, van, akinek több emberre van szüksége ehhez. Jó, ha egy osztályközösségben újra meg újra lehetőség adódik arra, hogy a kialakult kapcsolatok, szerepek átformálódjanak, változzanak, új fényt kapjanak.
K. P.: Szerintem sokkal nehezebb a gyerekek esetében nem foglalkozni ezzel a dologgal, nem megbolygatni akarni, hanem úgy hagyni. A másik pedig, hogy el kell hinned nekünk, hogy mi egy tizenkettedikes darab esetében tényleg a dráma művészetéből indulunk ki, és hiszünk ennek a pedagógiai hatásában. Én a színdarabbal foglalkozom. A színházi hatás sokszor teljesen más, mint amin a gyerekek keresztülmennek. És én igyekszem nagyon vigyázni rájuk, hogy biztonságban érezzék magukat az egész folyamatban.
Hogyan tudjátok segíteni a befogadó közönségetek műértését, empátiáját?
K. P.: Leginkább a darabokkal nevelünk, azt hiszem. És a kollégák tudnak nagyon sokat segíteni. A bemutatók előtt, után pl. a magyartanárok, Hanna, Ági feldolgozzák a gyerekekkel az órákon is az élményeket.
V-Sz. L.: Beszélgetünk szülőkkel, a konferenciákon, egymás közt. Ez azonban mind csak egy rétege a dolognak, mégpedig az intellektuális oldala. Ki kellene próbálni a tanároknak is! Színdarabot kellene csinálnunk. Együtt kellene játszanunk!
K. P.: Megélhetnétek a játéknak a hihetetlen felszabadító hatását. A próbákon, ahogy szabadság költözik a lelketekbe.
V-Sz. L.: A színházművészet nagyon sokoldalú, sok érzéket megmozgató tevékenység. Beleéled magad egy szerepbe, mint Sztanyiszlavszkij mondja, vagy elidegeníted magadtól és megjeleníted, ahogy Brecht. És ez teljesen mai korélmény. Tudok-e úgy dühös lenni valakire, hogy közben tudom, ez a düh nem borít el, ez nem én vagyok? Arról nem is beszélve, hogy a pedagógusnak ezen a területen nagyon hasonló eszközökkel kell működnie.
Miért nem kerülnek ki ezek a színdarabok máshová?
K. P.: Ez a mi ünnepünk. Nem várhatok el profi szemléletet a gyerekektől a színházi munkával kapcsolatban. Nem az a célunk, hogy újra és újra előállítsunk egy élményt. Az már egy szakma.
V-Sz. L.: A célunk az, hogy életre szóló élményben legyen részük a gyerekeknek. És velük együtt az őket ismerő és szerető közönségnek is.

Keresés

naptár

További olvasnivaló