Az első három iskolaév minden szempontból egységes egészet alkot. A fogváltással kezdődően, a hetedik életév környékén új tanulási képességek ébrednek a gyerekekben. A tanító ezekre alapozva vezetheti be őket a formák, betűk és számok világába.

Pünkösd után vagyunk, magunk mögött hát a harmadik, talán legtitokzatosabb nagy keresztény ünnepünk, és előttünk a nyár, a kifelé élésünk évszaka. Miközben meg-megéljük a 30 fok feletti hőséget, a levegőt betöltő csodás illatokat, a reggeli napsütéses hívogatást, már érezzük, hogy húzódunk magunkból kifelé, a kertben szeretünk lenni és nem valami "belső szobában", kint szeretünk lenni, és nem befelé összpontosítani. A kintben megéljük földünk szépségeit, a minket körülvevő világunk erejét, élni akarását, és ez az erő magával ragad bennünket is: kertészkedünk, felújítunk, utazunk, kirándulunk, barátokat látogatunk, élményeket gyűjtünk. Kikapcsolódunk.

Ennek az írásnak a témája nem kötődik valamiféle aktualitáshoz, mégis azt gondolom, hogy örökkön aktuális, és hogy nem lehet róla eleget beszélni. Nem hiszem, hogy ebben az iskolában bárki is cáfolná kiinduló alapvetésemet: nevelésünknek egyik kulcsa, hogy a felnőtt társadalom, jelen esetben a szülők és a tanárok mennyire tudnak egymásra építeni, milyen mértékű egymás megbecsülése, az egymás iránti bizalom. Nem hiszem, hogy ez verbálisan vitatható lehet, hogy bárki vitatni akarná.

Egy hete folyik az általunk "kísérleti epochának" nevezett nagy vállalkozásunk a felső tagozaton. Még természetesen korai lenne bármiféle összegző jellegű következtetéseket levonni a tapasztalatainkból, hiszen rövid volt ez az idő, és egy komolyabb, átfogóbb vizsgálat, felmérés után erre hamarosan amúgy is sor fog kerülni. Most csak egyetlen, ám nem lényegtelen jellegzetességével szeretnék itt foglalkozni: a választás szabadságával és felelősségével.