1028 Budapest Kossuth L. u. 15-17. | Titkárság: 275-7935 | Tanári: 397-4468 |Gazdasági iroda: 275-7938

Ennek az írásnak a témája nem kötődik valamiféle aktualitáshoz, mégis azt gondolom, hogy örökkön aktuális, és hogy nem lehet róla eleget beszélni. Nem hiszem, hogy ebben az iskolában bárki is cáfolná kiinduló alapvetésemet: nevelésünknek egyik kulcsa, hogy a felnőtt társadalom, jelen esetben a szülők és a tanárok mennyire tudnak egymásra építeni, milyen mértékű egymás megbecsülése, az egymás iránti bizalom. Nem hiszem, hogy ez verbálisan vitatható lehet, hogy bárki vitatni akarná.

Mégis sokszor érzékelünk olyan jelenségeket, amelyek arra utalnak, hogy a kapcsolatok nem működnek teljesen jól. Hogy nehezebb, azaz nem egyértelmű helyzetben ki tud alakulni feszültebb egymásra mutogatás. Hogy nehéz ilyenkor megbeszélni az egyet nem értést, inkább a hallgatást választják mindketten.

Miért lehet ez? "Miért nem találkozunk süvöltve az eszmebarikádokon?" - hogy Adyt idézzem.

A sok kényes terület egyike a valóban meglévő kompetencia-kérdés. Tanári oldalról nézve kétségtelennek látszik, hogy az iskolai nevelés és oktatás ügye mégiscsak nála van, és hogy hozzáértése, kutató munkája, tanulmányai, tapasztalatai meg is adják számára az alapot, hogy ezt az ügyet szolgálja. Ez az ő kompetenciája. Egyik vagy másik tanár esetében időnként mégis fölmerülnek ezzel kapcsolatban bizonyos kétségek. Ugyanakkor miért ne merülhetne fel, gondolhatjuk, hiszen a szülő kompetenciája meg éppen abban rejlik, hogy otthon látja a gyermekén, hogy valami esetleg nem jól működik az iskolai életben. Látja, hogy gyermeke nyugtalan, agresszív, vagy éppen túl csöndes, egyszóval, hogy valami nincs rendben vele. A szülőnek nyilván kötelessége visszajelezni tapasztalatait a tanítónak, a tanárnak, nem is tehet mást, ha egyszer a Waldorf-iskolát választotta, hiszen itt a teljes őszinteségre kell törekedni a nevelés hatékonysága, egyértelműsége érdekében. A tanár meg ennek fényében szintén nem tehet mást, mint hogy - Steiner szavával élve - "elfogulatlanul" néz rá a szülő megfigyelésére, azért, hogy valóban lássa is a gyermeket, esetleg éppen egy merőben új szemmel is, a szülő szemével.

(Ha azonban nem a gyermeken észlel a szülő valamilyen tünetet, akkor nehezen elfogadhatók a szülői megjegyzések vagy számonkérések, azaz bizalmatlanságok. Nemigen lehet pl. mit kezdeni azzal a felvetéssel, hogy miért ezt vagy azt az anyagot tanítja a tanár egy másik helyett, hiszen ennek a felvetésnek többnyire csupán egyfajta nosztalgia az alapja. A tanár választásának okát sokszor hosszú is lenne elmagyarázni.)

Még mindig ennél a területnél maradva azonban nem gondolnám, hogy célszerű lenne a tanár kompetenciáját vitatni egyik vagy másik kérdésben, egyszerűen azért, amiért a szülőét sem: a legtöbb esetben sehová sem vezet ez a magatartás. Természetesen a tanító sem tesz megjegyzést a szülőre, hiszen ez nem volna helyes. Különösen nem helyes, sőt nagyon káros megkérdőjelezni a tanító vagy a szülő személyét a nemi érésig. Egyetlen egyet hamar el lehet érni a kritikus megjegyzésekkel: viszonylag hamar megérzi ugyanis a gyermek, hogy a két felnőtt fél nem érti meg egymást, hogy kialakult a feszültség, és ez a biztonságérzetét ássa alá. Már a legkisebb megjegyzés is, amelyik arra utal, hogy a szülő nem érti pl. a feladatot adó nevelőt, meg tudja a bizalmat rengetni a gyermekben "mestere" iránt, esetleg pl. éppen abban a korban, amikor ez végzetes is lehet, hiszen éppen létfontosságú lenne számára, hogy tekintélyként álljon mellette a tanítója. A szülőnek önmegtartóztatást kellene mutatnia ilyen helyzetben, és ha nincs türelme, hogy utánaeredjen kétségeinek, akkor mondjon le a megérteni akarásról, és vágjon jó képet - de ugyanakkor őszinte képet! - pl. a gyermeke feladatához.

Már csak azért is, mert az iskolában bonyolult, egymásra épülő folyamatok zajlanak, egy-egy elemüket sokszor nehéz önmagában érteni. Jó, ha a szülő a gyermeke révén "beiratkozik" az iskolába, és követi a folyamatokat. A szülői estek is igyekeznek elmagyarázni az adott életkor éppen időszerű nevelési teendőit, na meg igyekeznek átadni a tanító, a Waldorf-pedagógia gondolkozásmódját a gyerekekről, az életkorukról, a tananyagról. A szülő vegyen részt a folyamatban, de ha erre nincs energiája, figyelme, akkor jobb, ha távolról nézi csak az eseményeket, semmint hogy időnként erőteljesen beleszóljon, véleményt nyilvánítson akár otthon, akár pl. a szülői közösség előtt.

Fontosak a szülők jelzései, de azt mondanám, hogy leginkább a megszűrt, átdolgozott, visszafogott jelzések a fontosak. Azok, amelyek felelősséggel közelítenek az osztály, sőt az iskola egészéhez is, amelyek nem a pillanatnyi, azaz időszerű érzelmekből fakadnak.

Mint ahogy ez nyilván fordítva is igaz. Kicsit még mindig a kompetencia kérdéséhez kapcsolódva: számos esetben a feszültség éppen abból adódik, hogy a tanár érzékel a családban valamit, ami meggyőződése szerint nem tesz jót a gyermeknek, és ugyanakkor nehéz erről a szülővel beszélgetnie. Mert hogyan szóljon bele a család életébe? Hol az ő kompetenciája a családi életvezetés terén? Hol a határa? Nehéz kérdés. A szülői esteken sokszor esik szó életviteli kérdésekről - de ez más. Ez erre a meghatározott családra vonatkozik. Hogyan beszéljen a tanár a szülőkkel úgy, hogy segítségként, ne pedig támadásként éljék meg a felvetését?

A tanár szakemberként is sokszor látja, hogy a rá bízott gyermek rosszul fejlődik, pl. minden hétfőn magából kifordulva jön az iskolába, vagy olyan fáradt, hogy képtelen figyelni, szétszórt stb. Ezeket a tapasztalatait szintén meg kell osztania a szülővel, hiszen hivatása is erre kötelezi. Nyilván nem szólhat bele abba, hogyan éljen egy család, ilyen értelemben a tanár ki van szolgáltatva; ő csak elmondja a tapasztalatait, és a szülő dönti el, hogy az elmondottak fényében mit tesz. Mégis - hiszen kapcsolatról, együttműködésről beszélünk - ő is jól teszi, ha odafigyel arra, amit a tanár mond, komolyan veszi azt, és "elfogulatlanul" tekint pl. az otthoni életvezetésükre, hiszen a tünetek alapján arra lehet következtetni, hogy nyilván változtatni kellene valamit rajta. Az már megint más kérdés, hogy lehetséges-e a változtatás.

Végezetül tehát: a jó kapcsolatért mindkét félnek sokat kell tennie. Egyfelől párbeszédben kell maradniuk egymással, olyan beszélgetésben, amelyben mindketten nyitottan állnak a másik felvetéseivel szemben. Másfelől mindkét félnek természetesnek kell tartania a felvetéseket, feltéve, ha ezek felelősségteljesek, átdolgozottak, tapasztalaton nyugvók. A pedagógia legfontosabb érve ugyanis a tapasztalat, a jelenség, amit észlelek. Harmadrészt fogadjuk el magunkban azt, hogy nincs energiánk alaposabban elmélyedni egy-egy problémában, jelen esetben az iskola pedagógiájában, és ez esetben jó lélekkel engedjük át a terepet annak, akinek volt erre energiája, a tanárnak.

Hanna

(Megjelent az iskolai újság 2009 áprilisi számában)

Keresés

naptár

További olvasnivaló