1028 Budapest Kossuth L. u. 15-17. | Titkárság: 275-7935 | Tanári: 397-4468 |Gazdasági iroda: 275-7938

Hadabás Éva alapító szülő volt Krigovszki Anna első osztályában. Egyike az iskolánkban legrégebb óta tanító tanároknak. Hat gyereke közül négy járt Hidegkútra. A Februári újság KÉPCSARNOK rovatában megrajzolt portréjából közlünk itt egy részletet, Éva személyes vallomását a kézimunkáról...

[...] Az iskolai lét fantasztikus dolog. Az ember mindennap változik. Mindennap csomó új dolog adódik. Csodának élem meg, hogy amikor a nap végén átgondolom a történteket, mindig tanulok valamit magamról is, újra meg újra szembesülök dolgokkal; rengeteget lehet a gyerekektől tanulni. Mindez fantasztikus tükör a személyiség fejlődéséhez. Vannak például napok, amikor akármihez nyúl az ember, valahogy semmi sem jól alakul. Más napokon minden bejön, mindent átvesznek a gyerekek, minden jól működik. Biztos, hogy nem minden rajtunk múlik. (Egyszer Kovács Gábor mondta, ne legyünk olyan önteltek, hogy azt higgyük, minden tőlünk függ.) És adott a lehetőség, hogy jobbítsunk, hogy odalépjünk egy gyerekhez, és azt mondjuk neki: ne haragudj, nem voltam veled igazságos. Ettől mindketten más szintre tudunk emelkedni, és a kapcsolat is fejlődik. Aztán örökös nagy kérdés a megújulás: korszerű vagyok-e. Bizonyos tantervi elemek már annyira halottak, hogy el kell őket vetni. Ilyen például a hímzett posztócipő, a mamusz készítése. Ma már a nagymamák sem ilyenben csoszognak otthon. E helyett meg kellett keresni azt, ami jobban megfelel a földre érkezés mostani erős megnyilvánulásának. A sapka, a kesztyű, a cipő és nyolcadikban a teljes ruha készítése is ehhez igazodik. A munka során állandóan ezzel szembesülünk. Fölmerült bennünk, hogy nemezeljünk cipőt, hiszen közben állandóan kapcsolatban vagyunk a testünkkel. És a gyerekek ezt már elutasítják. Minek ez, Éva néni? Ki fogja ezt hordani? Ezek nagy kérdések. A kézimunkázásnak azon túl, hogy a gondolkodást is, az érzést is és az akaratot is nagyon jól tudja segíteni, az igazi feladata egyrészt az, hogy kicsit ellene tartson annak, ami a külvilágban nyomul: minden kész, semmiért nem teszek erőfeszítést, bármit meg lehet venni. Másrészt az, hogy alkossunk valamit. Ez még nagyon működik a gyerekeknél, nagyon szeretnek a kezükkel dolgozni, nagyon akarnak jól dolgozni. Az egyik lényeges elem ebben az egészben a jó feladat. Lehet az ostort csattogtatni, lehet fegyelmezni, lehet pótórával, egyebekkel fenyegetni, de a dolog lelke az érdeklődést, az akaratot tápláló jó feladatban rejlik. Segíteni kell a gyerekeket abban, hogy a feladatot végigvigyék, vigyázzanak a dolgokra, legyenek belül igényesek. Vannak, akik azt mondják: jó ez nekem így is, vagy: úgysem látszik… Ezek kapcsán nagyon kell tudatosítani bennük, hogy az is ugyanolyan fontos, ami nem látszik. Az emberben épp úgy, mint a tárgyakban. Ez persze csak később áll össze. A számítógép mellett élő nagyobb kamaszok jó szándékkal viccelődnek is azon, milyen ódivatú ez vagy az, de ezek a dolgok nem erről szólnak, és nem szabad mindezt abbahagyni. Nyilván nem megyünk bele intellektuális beszélgetésbe minderről, nem bocsátkozunk antropozófiai magyarázatokba, de ha belülről meg vagyunk győződve ennek a jelentőségéről, akkor az átsugárzik.

Elsőben kötünk. Az agyi strukturálódás még nem zárult le, ezért a kötés nagyon meg tudja segíteni az írás-olvasás elsajátítását. A munka során egyik kéz sem domináns, mindkettő dolgozik, ez pedig nagyon jól visszahat az írás-olvasás megtanulására. A vastag ceruzához hasonlóan a vastag kötőtű illeszkedik a kéz működéséhez, azt is maguk készítik meleg anyagból, vastag gyapjúfonálból kötnek, és a kötés rendszere, ez a finom mozgás az agyi fejlődésre is hat, az ujjak használatát is ügyesíti. Steiner sokat írt arról, hogy minden kétkezi munka visszahat a gondolkodásra.

Másodikban következik a horgolás. Ebben az egyik kéznek már kiemelt szerepe van. Az állatmesékhez kapcsolódóan készítünk állatokat. Mindegyikhez téglalapokat kell horgolni, amelyekből mi formáljuk meg a szín által meghatározott állat karakterét. A gyerekek meghorgolják a két lapot, és föl sem merül bennük, hogyan lesz abból cica, oroszlán vagy mókus. Mostanában azonban sok gyerek szeretné maga összevarrni. Óriási külön téma lehetne, hogyan változnak a gyerekek. Ma már borzasztó erős akarattal bírnak. 16-17 év nem olyan nagy idő, mégis óriási a változás. A gyerekek türelmetlenek, és akiben megszületik ez az erős akarás, az össze is tudja varrni az állatot. Valószínűleg nem lesz olyan formás vagy pontos, mintha mi csinálnánk, de ez nem is baj. Az is érdekes, hogy kiben van meg sokáig az áhítat, a burok, a feltétel nélküli utánzás, elfogadás és csodavárás a tanár felé, és ki az, aki hamar kiéberedik ebből. Mindez (talán nagyobb) részben a gyerek saját hozott minősége, részben a család hatására alakul. A szülő kertész, akinek föl kell ismernie, hogy rózsája vagy tulipánja van, és tudnia kell, melyik mit igényel – mondja Steiner. Lehet a gyereket segíteni, és lehet rontani, de nagyon meghatározó, amit ő magával hoz. Mindazonáltal sok függ attól, milyen hatások érik. Nincsenek sablonok, minden nagyon összetett. Az egyik gyerek azt mondja: nem leszek olyan, mint az apám, mert… A másik pedig azért lesz olyan, mint az apja, mert… Ezért is gondolom, hogy a bennünk lévő a meghatározó. Felnőhetünk jó családban is, rosszban is, de nem ez szabja meg, hogy mivé leszünk. A testvéreknél nagyon jól látható mindez. El lehet persze rontani, tönkre lehet tenni dolgokat, de igazából a belső a döntő.

Harmadik osztályban ismét kötünk, a földre érési folyamat megtámogatása céljából sapkát készítünk. Alul sötétebb, fölfelé világosodó színekkel dolgozunk, a forma fönt nyitott – ez nagyon áttételesen megjeleníti a szellemvilághoz fűződő kapcsolatot is. Továbbra is fa kötőtűt és vastag fonalat, de már fordított szemet is használunk. Mindez szorosan összefügg az intellektuális képességek fejlődésével. Az éberséggel, a koncentrálással. És egyre több gyereknél el kell ezt engedni, mert nincs sikerélményük, csak kudarcot élnek át, nem tudnak megbirkózni azzal, hogy kétszemenként váltjuk a mintát. A diszgráfiához, a diszkalkuliához tudom ezt leginkább hasonlítani. A fejlesztőpedagógusok számára is óriási kérdés, vajon mi az oka a „diszek” ilyen nagymértékű megjelenésének. Egyre több képességre és egyre több gyerekre terjed ki. Sokaknak nagy nehézséget jelent az összpontosítás, a megértés. Valahol távol kint van a figyelmük. Rengeteg impulzus veszi őket körül, villogó színek, fények, hangok hatnak rájuk. Nyilván ennek is szerepe van ebben a jelenségben. Nincs elmélyülés. És minden rettentően fölgyorsult. Az erős akaratú gyerekek már novemberre elkészülnek az éves munkával. De a minőségből nem engedünk, mert úgy látjuk, azt nagyon meg kell követelni. A nagyobbak például hajlanak arra, hogy nem fércelünk, rögtön gép alá rakjuk, csak legyen már kész… És csak sopánkodnak: úristen, ez így nagyon hosszú időbe telik… De hiszen ráérsz, nem? Itt vagy egész évben, heti két órában. Hová rohansz? Mindig vissza kell húzni a tempót, és ez bizony nem könnyű. Szerintem a kézimunkázás már terápia is: kénytelenek a gyerekek megállni, lassítani, és eközben észrevétlenül is megnyugszanak, ellazulnak, kiengednek. Ezzel együtt is sokan nagyon gyorsan befejezik a munkadarabjukat. Sokszor kell őket arra ösztönözni, hogy tegyenek hozzá még valamit, dolgozzák ki jobban. Mindezt vita nélkül, mély belső meggyőződésből fakadóan, egyszerűen kell elrendezni abból a biztos tudásból, hogy ez gyógyítja őket. A sietség és a felületesség még az egyébként lassabban, elmélyültebben dolgozó gyerekekre is hat, holott a mi iskolánkban egyáltalán nem érvényesül a versenyszellem. De minden gyerek keresi a helyét, a szerepét a közösségben, és sokan mindent: személyiséget, véleményt föláldoznak azért, hogy kiszolgálják a közösségből feléjük irányuló szerepigényt, és ezáltal elfogadottá váljanak. Később, felső tagozaton már nem a bohóc, a szemtelen, a vagány lesz az igazán díjazott szerep, de sokan benne ragadnak, nem tudnak kibújni alóla. Ez nagyon nehéz dolog, és a kisebbek nem is tudják mindezt fölmérni. Figyelemfölhívás, szeretetéhség mozgatja őket.

Van az életben az idea, amelyre törekszik az ember, és van a lehetőség, mindehhez a gyerekek akarata. Ezek mentén a lehető legkisebb veszteséggel kell kompromisszumokat kötni. Nagyon el kell azon gondolkodni azon, mit is akarunk közvetíteni ahhoz, hogy a gyerekek a belső érzéseikből tudjanak mozdulni. Van, akiben erősen megfogalmazódik az, hogy ő nem ilyet akar, másmilyen színűt szeretne, és ilyenkor a kétségekkel együtt is inkább arra hajlok, hogy engedjek ennek. Ezeket a segítségeket más módon is meg lehet fogalmazni, át lehet adni. Maga a sapkakötés megtörténik, de olyan erős a gyerekekben az eltökéltség, annyira kritikusak, és annyira meg tudják fogalmazni magukat, hogy nehéz mindent szigorúan az előre meghatározott elemekkel véghezvinni. Egyes gyerekek például erősen kötődnek bizonyos színekhez. (A divat ekkor még nem befolyásol, a kézimunkázás sokáig nagyon egészséges tud maradni.) Van, aki a kék világában él. Akkor vele meg lehet beszélni, hogy a sapka legyen kék-fehér csíkos, de a teteje legyen fehér. Aki nagyon színeset akar, az alul köthet mindenféle színnel, és fölfelé egyszerűsödnie kell a színvilágnak. Így lavírozgatunk a saját személyes igény és az életkornak megfelelő folyamat beteljesülése között.

Később, nyolcadikban már intellektuálisan lehet kezelni a nagy kilengéseket.

Nagyon sokat kellene ilyesmikről beszélgetnünk, de rengeteget kell foglalkoznunk a gyakorlati teendőkkel. Olyan furcsa ez az időtényező is. Olyan, mintha relatíve gyorsulna az idő. Hiába mutat az óra ugyanúgy huszonnégy órát, mintha egyre kevesebb férne bele. Állandó hajszoltságot érzünk: teljesíteni kell, határidők szorítanak, nem tudunk egymásra figyelni, rohanni kell a következő tennivalóhoz… Talán kevesebb dolgot kellene csinálnunk, de azt igényesen, szeretettel. Nem ennyi mindent, aminek a jelentős részére valószínűleg nincs is igazán szükség. Erősen meg kellene szűrni a vállalásokat, és ami keveset meghagyunk, azt alaposan és elmélyülten végezni. Mindez így végiggondolva olyan józan és természetes megoldásnak tűnik, mégsem tudjuk megvalósítani. Jönnek a külső nyomások, az elvárások, amelyekkel szemben nehéz behúzni a féket. A kézimunkázás csodás lehetőség erre. A bazár kapcsán például mindig ütközőpont az, hogy magamnak akarok csinálni dolgokat. Nem az iskolának, nem az osztálynak, hanem magamnak. Ha jól meg tudjuk ragadni, hogy miről is van szó, akkor arra a gyerekek fogékonyak.

Negyedikben elérkezünk a rubikonhoz. Ez nekünk a megnyugvás időszaka: az abszolút rend, a keresztszemes hímzés. Nem lehet csapongani, minden meghatározott. Itt is van persze lehetőség egyéni elképzelés megvalósítására, de az egész nagyon nyugodt és rendezett, meghatározott. A tűpárnához egy színt kell választani, és azon belül a sötéttől a világos felé haladunk. Ez gyakorlás is, és még erős benne a kötöttség: egységben van a forma és a szín. Ezt követi a tolltartó vagy a papírzsebkendő-tartó. Ennek során már gyakorlottá válik a fordulás, a váltás, ezt követően már jöhetnek a minták. Ekkor már nagyon szórt a mezőny a képességek és a szándékok szerint. A lányok között sokan a többedik tolltartót készítik, és van fiú, aki a második tűpárnájánál tart. Harmadikban a sapkát egész évben kényelmesen kötögetjük, még nem is nagyon engedjük hazavinni. A negyedikesek már hazavisznek kongrét, otthon is dolgozhatnak. Amit az órán csinálunk, az itt marad, benne van a zsákban, de kérhetnek külön anyagot, fonalat. A rubikon idején sok változás következik be. Kezdenek a gyerekek kissé kilépni az egységből, a szimbiózisból, az áhítatból. Kérdések merülnek föl bennük, kezdenek másképpen ránézni dolgokra. (Hatodikra már az a helyzet, hogy a tanár a szaktudásával vívja ki a tekintélyt, és a gyerekek nagyon kritikussá válnak: Hogy tudod ezt megcsinálni?) Megnyugtató számukra a szakmai hitelesség. Múlóban van a feltétel nélküli elfogadás, lezárulóban a gyerekkor. Mindez bizonytalanságot, megrendültséget hoz magával, és ezt ellensúlyozza a keresztszemes rendje.

Ötödikben haladunk lefelé, a sapka után következik a kesztyű. Folyamatosan próbálgatni kell, meghatározni, hogy mekkorára van szükség. Ez hozzájárul az énkép alakulásához is. Az egész folyamat nagyon izgalmas. Mindig valami új következik: a passzé után jön a tenyér, az ujjrész, azután a fogyasztás, és egyszer csak rádöbbennek a gyerekek, hogy mindezt meg kell ismételni. Az egész érdekes folyamatot elölről kell kezdeni, és ezen mindig meglepődnek. Amikor elkezdik, eszükbe sem jut, hogy két kezük van. Az esetek többségében ez nem könnyen emészthető számukra. Annál is inkább, mert ekkor már nincs döntési lehetőségük: a második kesztyűnek pontosan olyannak kell lennie, mint az elsőnek, ezért sokszor kell bontani is, és ez sok tanulságot hordoz. Az egyik kesztyű története egészen más, mint a másiké. Ez már előkészíti a hetediktől következő, a földre való megérkezés időszakára történő készülést, amikor már saját felelősséget kell vállalni. A sapkánál még mindent megmondtunk: ennyi sort megkötsz, ennyit fogyasztasz stb. A gyerek dolga csinálni, de ehhez erős külső támogatást kap. A kesztyűt már ő alkotja meg, és utána teljes egészében az ő felelőssége még egyszer megvalósítani. Ezen kívül a kesztyű kialakítása a fizikai létezéssel történő folyamatos találkozást is lehetővé és szükségessé teszi. Már magamra kell nézni, szembesülni kell magammal, a tanárral is más kapcsolatba kerülök: többé nem gondolom, hogy mindent tud a kézimunkázásról, hanem megnézem, hogyan tudja, amit tud. Ekkor már megjelennek ellenőrző, provokáló kérdések is: tudsz ezt?; tudsz azt?; hol tanultad?

A hatodikos babavarrás valóságos csoda – ez számomra is mindig megdöbbentő. A tantervet elég régen állították össze, azóta sok minden alaposan megváltozott az életünkben. A pedagógia szerint a hatodikos babavarrás testesíti meg a klasszikus gyerekkor lezárulását. A kézimunkázás egy részében szabadság van, más részében meghatározott tennivalók, sorrendek, technológiák követendők. A babának például adhatunk valamilyen karaktert (lehet indián bőr felszereléssel, újságárus táskával, kivarrt, lapozható újsággal), amitől belső lelki élménnyé, sajáttá válik, többé nem rajtunk kívül álló a baba, nem megcsinálandó tárgy, hanem más szemszögből kötődünk hozzá. Mindenkire hasonlít a babája. Nem arcra, hanem minőségre. Hiába dolgoznak a gyerekek sablon és meghatározott arányok alapján, mégis minden baba teljesen más. Mindegyikről meg lehet állapítani, ki készítette. Munka közben jó a hangulat, óriási poénok csattannak: kinek nincs még feje, hol van a kezem stb. Egy ponton túl ebben is véget ér a szabadság. Lehet-e például topot adni a babára – nem lehet. De hiszen az én babám, azt csinálok vele, amit akarok, nem? Erre az a válasz, hogy mi itt valamit képviselünk. Ha körbenézel, mindenben egyféle értékrendet látsz. Amit készítünk, abban is ezt az értékrendet valósítjuk meg. Ebbe sok minden belefér, ezen belül nagy szabadságot élvezel, és van, amire azt mondjuk, az nem fér bele. Ezt sokan hamar elfogadják, és van, aki tovább gombolyítja. Ilyenkor azt mondjuk: nekünk, tanároknak nemcsak az a dolgunk, hogy a baba elkészülését segítsük, hanem az is, hogy a szépérzéket is neveljük, és mindebből a legjobb minőséget adjuk át. És egész csomó dolgot nem fogadunk el, ami nem illeszkedik az értékrendünkhöz. A későbbi önálló döntéseidben sokat fog majd segíteni mindaz, amit ezekben az években és ebben a környezetben megéltél. Erre persze még mindig jöhet az, hogy „akkor majd otthon megcsinálom”, de biztos, hogy hat az, amit éveken át itt tapasztal, lát maga körül a gyerek. Az is érdekes, hogy egymást is megítélik. A többség olyan közegből jön, amelyik az iskoláéval azonos értékrendet követ, és sokkal hatásosabb, amit a gyerekek egymásnak mondanak: Fú, ez hogy néz ki? De gáz! Hatodikban a humor is nagy szerepet kap. Vannak alapvető igazodási pontok, de sablon sosincs. Nincs két egyforma osztály, két egyforma hozzáállás, mindig minden külön történet.

Hetedikben következne a nemezcipő. Idén egyetlen gyerek sem volt hajlandó elfogadni. Dolgos, egészséges osztályról van szó. A cipőcske helyett most kötényt varrunk és hímzünk. Megtanulunk géppel varrni, így nyolcadikban a ruhavarráskor már nem kell azzal bíbelődni. A gépelés kedvéért mindenre készek.

A nyolcadik nagyon nehéz. A lányokkal ruhát varrunk, ez már összetett folyamat, és közben mindig a kötényt varró fiúkra kell figyelni, akik versenyautóként kezelik a varrógép pedálját, és egyébként is döngetik a határokat. Ne legyen lógás, ne legyen csúnya beszéd, ne szabja el az anyagot, figyeljen a gépre…

Kilencedikben nincs óránk.

Tizedikben szövünk, ez az intellektuális neveléshez kapcsolódik. A nyelvben is élnek ezek a fordulatok: egymásba szövi a gondolatait, elvesztettem a (gondolati) fonalat stb. Ilyenkor már nagyon eltérő módon viselkednek az osztályok. Érdekes megfigyelni, milyen erősen jelentkezik az osztálytanítók hatása. A nagyon intellektuális férfi osztályával sokkal nehezebb dolgozni. A finomabb, művészibb nő osztálya jobban bele tud menni a folyamatokba. És ezen túl persze osztályon belül is nagyok a különbségek.

Tizenegyedikben a könyvkötésben sok alkotó erő megnyilvánul, ez is csuda dolog. Rengeteg ötlet közül választják ki a fiatalok, mi a legmegfelelőbb számukra: textillel kössék-e be a könyvet, fessenek-e, vagy kész papírt vegyenek, bőrt használjanak… Ebben a munkában nagyon pontosan kell mérni, szabni, hajtani. Most éppen azon vagyunk, hogy eljussunk egy nyomdába.

Szerintem minden tanárt nagyon foglalkoztat, hogyan lehet segíteni az elmélyülést, a figyelem összpontosítását. A művészeti órákon talán ebből a szempontból is sajátságos a helyzet. Régen a műhelyeknek is megvolt a maguk hangulata. Munka közben beszélgetni is lehet, jó a kedély, sokan már szünetben jönnek, annyira akarják csinálni, és mindez nagyon fontos. A csöndes, elmélyült munkát még felnőttekkel is nagyon nehéz életre hívni. Lehetne persze így-úgy minimálisra lenyomni a beszélgetést, de azt hiszem, akkor az következne be, mint a közlekedő edények esetében: valahol megemelkedne a szint. Ráadásul az is fontos, hogy a munka melletti társalgásokban sok olyasmi szóba kerül, ami máskor nem, és ezek mentén fény derülhet nagyon komoly dolgokra is, lehetőség adódhat valami nehézséget megérteni, túljutni rajta, megoldást találni rá. Megmutatkozik a gyerekek egymáshoz való viszonya is. Ilyenkor arra is ügyelni kell, hogyan támogatunk meg valakit, nehogy azzal még kijjebb sodorjuk a közösség peremére. Mindez korosztályos kérdés is, de az egyes osztályok között is nagy különbségek vannak e tekintetben. Vannak osztályok, amelyekben senki nem bánt senkit. Nagyon érdekes dolgok ezek. Ahol például nagyon szoros az osztálytanító kapcsolata a diákjaival, ott nehezebb a szaktanárok dolga.

Mindebből látszik, mennyi lehetőség adódik nap nap után arra, hogy rálássunk magunkra, a munkánkra, és azonnal lehet tudni, ha valamit rosszul csináltunk. Sokszor nagy önfegyelemre van szükség ahhoz, hogy ne a saját sérelmünkkel foglalkozzunk, ugyanakkor az őszinte visszajelzésünkkel arra is tanítjuk a gyerekeket, hogy a másik ember szempontjait is figyelembe vegyék...

 

Megjelent az iskolai újság 2011 februári számában

Keresés

naptár

További olvasnivaló