Aranyló sárga szín, vöröslő fények, lassú eső, hulló falevél, édes szőlő. S már látjuk is a terített asztalon a dús szőlőfürtöktől domborodó tálat. Peregnek előttem az őszt idéző képek, s eszembe jutnak gyerekkori szüretek is. Nekünk otthon csak konyhakertünk volt, szőlőnk nem, de egy baráti család meghívására többször is részesei lehettünk szüreteknek, mindig vidám, nagy társasággal. Magam, még kicsi lévén, kis vödörbe szedtem a szőlőt, a nagyok nagyba, s onnan került a puttonyba (ekkor ismertem meg, mit is jelent ez a szó), amelynek tartalmát egy hatalmas kádba öntötték. Máig eleven emlékem az ezt követő művelet, a szőlőtaposás. Ezt mi, gyerekek kezdtük. Eleinte úgy raktak föl a taposókádba, mert még nem tudtam belemászni. Kicsit félve utánoztam a többi gyereket, mert furcsa volt, hogy lehet, sőt kell ilyet csinálni, lábbal gyömöszölni a nagy halom szőlőt, így érezni azt. A felnőttek rajtunk nevettek, mi a magunk csetlésein-botlásain, így dolgoztunk játszva. Utánunk a fiatal lányok és az asszonyok jöttek, ők fejezték be a megkezdett munkánkat.

Krúdy Gyula a múlt század eleji időkből gyönyörű álombeli, érzéki képet fest erről a (hajdani, mesterségszámba menő) tevékenységről. A taposó lányhoz című 1921-ben megjelent írásában: „Ő az, […] aki a szőlő illatú őszidőben, ifjan, ropogva, kipirultan, kedveskedve járja az öregemberek szemének való legszebb táncot a kádban. […] az örökifjú lány, aki minden szüretkor előjön a messzi múlt időkből, hogy mezítelen lábszáraival ellejtse az ősi táncot víg piros és sárga szőlőfürtök fölött; hogy belenevessen a mustba, amely nevetésből a hó lehullásakor csapongó férfihahota leend, hogy beletáncolja a széttaposott bogyók nedvébe a régi magyar ritmusokat, dalokat és hangulatokat, megtanítsa az új borral táncolni azt is, aki odáig sohasem táncolt;[…] kötényében hozza a nevetés madárfiókáit azok elébe, akik mosolyogni sem szoktak […]Ő tapossa örökifjú lábával a bánat végtelen tarlóját, hogy újra kivirágozzon;…”

A préselés végeztével a pince előtt mindenkit a megérdemelt meleg étel várt (emlékeim szerint töltött káposzta), majd a friss szőlőlé, az édes must és a felnőtteknek a tavalyi bor.

A szőlő, ez a fejedelmi gyümölcs ősidőktől fogva a legismertebbek közé tartozik. A Bibliából tudjuk, hogy az első szőlővesszőt Noé ültette. Írásos emlékeink vannak arról is, hogy már a sumérok, az egyiptomiak és az asszírok is foglalkoztak szőlőtermesztéssel és borkészítéssel, a görög–római kultúra idejéből pedig tárgyi emlékeink is vannak erről.

A szőlő termesztését hazánk területén a rómaiak honosították meg. A honfoglaló magyarok már virágzó kultúrát találtak a Kárpát-medencében.

Világszerte több ezer fajtáját ismerik és termesztik, Keleten s a mediterrán területeken létezik olyan is, amely akár negyvenöt méter magas szőlőfává nő meg. (Markó Károly Nemzeti Galériában található ismert gyönyörű képén, Tájkép Tivoli mellett szüretelő jelenettel is fa nagyságú szőlőről szüretelik a gyümölcsöt.)

Rendkívül fontos szerepet játszott – és játszik ma is – a kereskedelemben, friss gyümölcsként, aszalványként és legnagyobbrészt bor formájában. Termesztése igen nagy gondosságot, szakértelmet igényel. Az év kétharmad részében nem nélkülözheti az emberi kéz folyamatos, gondos, szeretetteljes munkáját (kitakarás, metszés, horolás, kacsolás, kapálás, kötözés stb.), mely nélkül a szőlő elvadul, elpusztul. Nem csoda, hogy hazánkban is az egyik legmegbecsültebb, legkedveltebb gyümölcs.

Termesztéséhez kiváló adottságokkal rendelkezünk, napsütötte, lankás hegyoldalak és sík vidékek. (Pl. a szekszárdi dombok, Balaton-felvidék, Tokaj-Hegyalja, Kiskunság.)

A szőlő számos népdalunk, mesénk szereplője is (Ettem szőlőt, most érik…, Szőlő érik…; Szőlőszem királyfi, Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack). Imába foglalva is találkozhatunk vele. A Somló hegyi kápolna búcsúja idején a búcsúsok útja hajdan a szőlők között vezetett, eközben könyörgő énekekkel kérték terményeikre az áldást: „Miatyánk Úristen, hallgass meg minket, áldd meg mezőnk és szőlőinket. Szentséges nevedben kenyeret s bort kérünk, hallgass meg Bennünket, kik hozzád térünk…”

Ha mint jelkép vizsgáljuk, a búza mellett a legtöbbet használt életszimbólum (latinul az élet szó: vita, a szőlő: vitis), a sumérok pedig az élet szót szőlőlevél alakú írásjellel jelölték. (Jankovics Marcell: A fa mitológiája) A Szentírásban való előfordulási gyakorisága is ismertségét, fontosságát támasztja alá. A búza szó után (201-szer) a második legtöbbször használt növényi névként szerepel 157-szer. (Surányi Dezső: A Biblia növényei) A szőlő Izrael szimbólumaként is megjelenik. Az Ószövetségben, Ézsaiás könyvében a próféta az Urat szőlősgazdának, a választott népet pedig szőlőskertnek nevezi. „…A Seregek Urának szőlője: Izraelnek háza, és gyönyörű ültetvénye: Júda férfiai.” (Ézsaiás 5,7) Vagy Mózes negyedik könyvében, amikor is Mózes elküldi Kánaán földjére hírnökeit, kémleljék ki ezt a földet. Azok többek között akkora szőlőfürttel térnek vissza, hogy két ember csak rúdra fűzve tudja hordozni. (4 Mózes 13,23) Természetesen az Újszövetségben is gyakran találkozunk a szőlővel mint jelképpel. Például: az Atya a szőlősgazda, Jézus a szőlőtő, népe a szőlővessző. „Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlősgazda. Azt a szőlővesszőt, amely nem terem gyümölcsöt énbennem, lemetszi; és amely gyümölcsöt terem, azt megtisztítja, hogy még több gyümölcsöt teremjen.” (János 15, 1–2)

Kalandozásomat a szőlő körül hadd fejezzem be a szőlő dicséretével, ismét Krúdy Gyulától, A szőlő című, 1929-ben megjelent írásából: „…Királyi gyümölcs, és a szegények gyümölcse, mert ízében benne van minden jó íz, amelyet az életben szerettünk. Van benne ilyenkor üde ifjúság savanykája, később érett öregség édes bölcsessége. Eszedbe hoznak ízei minden ízt, amely kedves és emlékezetes volt életedben, az első csók friss zamatosságától kezdve az öregségig csipegeted a szőlőszemeket a fürtről. Egyik szemben gyermekkorod ízeit érzed, a másikban esküvőd napja van elrejtve, a harmadikban a roppanó magocska vénségedről beszél. […] Lejön a szőlő a hegyekből, és frissít, üdít, gyönyörű ígéreteket tesz. […] Elnézegetem a kis zöld kebleket a fürtön. Hol szedték illatukat, amely illat egyedülvaló, nem hasonlít semmi más gyümölcs, vagy virág illatához. Kislányoknak van ilyen illatuk amikor Kisasszony napján a máriapócsi búcsúra mennek. Szedőlányoknak van ilyen illatuk, amikor naphosszat tépték a fürtöket […] A pesti piacon, a Duna – part mentében is győzedelmeskedik a szőlő illata minden más gyümölcsé felett [...]Egy boldog gyermekkor hangulatai vibrálnak át a lelkemen, amikor a szőlőillatot érzem.”