Waldorf-pedagógia
A gyermek fejlődése
A pedagógia feladatai
A Waldorf-pedagógia sajátosságai
Az egészséges fejlődés elősegítése
A Waldorf-tantervnek nemcsak az a célja, hogy lépést tartson a gyermekkor
és a kamaszkor legfontosabb fejlődési fázisaival, hanem egyben az is, hogy
ösztönözze a fejlődéshez elengedhetetlen tapasztalatok megszerzését.
Amikor egy tananyag bevezetésénél egy bizonyos módszert alkalmazunk, azzal
új képességeket, új látásmódot, a megértés új módozatait hívhatunk elő
a tanulókban. Rudolf Steiner szándékai szerint a tanterv harmonizáló
hatást fejt ki, mely kihat az egész szervezetre, a test ritmusaira és
működésére is. Ebben az értelemben a Waldorf-tanterv alapvetően gyógyító
hatású is, mivel megteremti a teljes személyiség egészséges fejlődésének
feltételeit. Az egészség ebben az értelemben olyan dinamikus egyensúlyt
jelent, mely harmonizálja a gyermeken belüli erőket, és kiegyensúlyozza
az egyén másokhoz és a világhoz való viszonyát. A tanterv arra
törekszik, hogy minden egyes gyermekben a lehető legoptimálisabb
mértékben bontakoztassa ki a benne rejlő lehetőségeket.
Az emberi fejlődés archetípusa
A Waldorf-pedagógia abból indul ki, hogy létezik az emberi fejlődés
menetének egy olyan archetípusa, melyet azért tekinthetünk egészségesnek,
mert integrálja a fizikai, a lelki és a szellemi fejlődést. A
Waldorf-tanterv erre az archetipikus fejlődésre épülő folyamat,
mely a gyermeket a mindenkori érettségének megfelelő kihívások elé
állítja.
Minden ember egyedi fejlődési utat jár be, ezt az egyén életútjának
vagy sorsának nevezzük. Mindenki más-más helyen és más időben csatlakozik
a közös úthoz, és máskor is tér le róla. Ezek olyan küszöbök a
gyermeki fejlődésben, amelyeket néha válságok megélésével sikerül
csak átlépni. Ilyen jellemző időpontok - bár ekkor sem minden esetben
és mindenkinél - például a 9., a 12., vagy a 16. életévek. Azt is
megfigyelhetjük, hogy minden új fejlődési fokot szükségszerűen
egy konszolidációs és érési időszak követ.
A Waldorf-tanterv segít abban, hogy a gyermekek a számukra fontos
dolgok legjavát elsajátíthassák; inspirálja belső fejlődésüket, segíti
őket képességeik fejlesztésében és a világgal való egészséges viszony
kialakításában.
Az oktatásnak mind a mindenkiben közös, mind az egyéni tényezők
kölcsönhatásában kell működnie.
Az emberi lény természetét - melyet élő archetípusnak neveztünk -
átfogó, holisztikus megértéssel kell megközelítenünk. E nélkül
ugyanis elveszítjük az egyes gyermek megértésének egészséges alapját.
Az individualitás felismerése
Ha alaposan megfigyeljük a gyermekeket, fel tudjuk ismerni azokat a
tüneteket is, melyek az individualizáció folyamatára jellemzőek, mely
általában nem egyenletesen és folyamatosan megy végbe, hanem gyakran
különböző természetű krízisek osztják szakaszokra. A gyermekek
gyakori változások sorozatán keresztül fejlődnek; ilyenkor valami,
aminek kibontakozása korábban még gátolva volt, hirtelen áttörik.
Ezekben az időszakokban instabilitást, frusztrációt, szorongást,
tanulási nehézségeket és viselkedési zavarokat is tapasztalhatunk.
Azt is megfigyelhetjük, hogy a gyermekek valahogy megváltoznak egy-egy
betegség vagy nyaralás után, vagy éppen egy iskolai kirándulást,
egy fontos személyes tapasztalatot követően. Azt látjuk ilyenkor,
hogy a gyermek fejlődésében egy új lépcsőfokot tett meg, más módon
viszonyul hozzánk, mint korábban, nagyobb érettséggel gondolkodik és beszél,
mozdulataiban hirtelen nagyobb szabadság fejeződik ki, vagy egyszerűen
nőtt néhány centimétert.
Az egyéniség akkor mutatkozik meg a legtisztábban, ha ismerjük az
archetípus vonatkozó jellegzetességeit, és a kettőt össze tudjuk vetni
egymással. Ebben az értelemben az archetípus alapvetően eltér az
úgynevezett statisztikai átlagtól. Az archetípus ugyanis azt mutatja
meg, hogy miként integrálódik szervesen az ’Én’ a fejlődés egy adott
szakaszán belül, illetve egy adott életkorban az emberbe. Az archetípus
az egyén számára belső modellként szolgál, amelyhez mérheti, sőt mellyel
ütközve akár alakíthatja az egyéniségét.
Azt mondhatnánk, hogy az egyén számára maga az élet teremti meg a
szükséges ellenállást. A testi felépítését minden gyermeknek magának
kell individualizálnia, magának kell kialakítani saját szokásait és azt
is, hogy miként látja és éli meg a világot. Ez a folyamat nem mindig
könnyű. Az ellenállás gyakran súrlódásokkal, összeütközésekkel jár,
olyan meghatározó minőségekkel, melyek maguk is alakítanak, formálnak,
csiszolnak. Bizonyos értelemben a fejlődésnek ellenállásra van szüksége.
Ennek hiányában fejlődésünk nem lehetne egyéni és irányítható, lelki
értelemben passzívvá válnánk. Ha azonban az egyén ellenállásba ütközik,
ez arra ösztönzi, hogy kinyilvánítsa jogait, felébredjen, tudatossá
váljon - egy szóval: fejlődjön.
A pedagógia egyik feladata ennélfogva az, hogy olyan ellenállással
vagy kihívással szembesítse a tanulókat, amely az adott időszakban a
legmegfelelőbb. Másik fontos feladata az, hogy olyan támogató hátteret
biztosítson, mely egyrészt biztonságot nyújt a gyermeknek, másrészt új
képességek kifejlesztését teszi lehetővé számára. Ez az egyensúly teszi
képessé a gyermeket arra, hogy kifejlessze - a pszichológus, Lev
Vigotszkij megnevezésével élve – „következő fejlődési zónáját". A gyermeket
- képességeinek ismeretében - támogatni kell abban, hogy meg tudja közelíteni
saját lehetőségeinek tartományát. Ez az életkornak megfelelő kis lépésekben
való haladás meghatározó a Waldorf-pedagógiában.
A szociális feladat
A Waldorf-tanterv legfontosabb feladata, hogy az egyes életkorokhoz igazított
ismeretanyagok közvetítésével biztosítsa az egyén egészséges fejlődését.
E folyamat célja, hogy a társadalomban résztvevő és azzal együttműködő
egyént neveljen. Ez elsősorban nem a tanulmányi eredményektől függ, amelyek
csupán a tárgyi tudás elérését tükrözik.
Míg a tanári megközelítés homlokterében az egyéni szükségletek állnak, a
tanterv korcsoportokat céloz meg. Mivel az emberi fejlődés egyik legfontosabb
tényezője a szociális szerepek elsajátítása, egyetlen tanterv sem koncentrálhat
csupán az egyénre. A gyermekek együtt, de egymástól is tanulnak. Annál, ha
egyedül tanulnak, sokkal hasznosabb és hatékonyabb, ha megosztják
tapasztalataikat olyan gyermekekkel, akik nagyjából hasonló fejlődési fokon
állnak mint ők. Ennélfogva a Waldorf-pedagógia külön hangsúlyt fektet arra,
hogy az osztály különböző képességű tanulói csoportokból tevődjön össze.
Minden órának és tanulási folyamatnak egyensúlyban kell tartania a különböző
tanulási formákat: a közvetlen tapasztalatot, a szociális interakciót
- a beszélgetéséken, egymás meghallgatásán és csoportmunkán keresztül - valamint
az önálló munkát. Ezen elemek mindegyike rendkívül lényeges, megoszlásuk
pedig az adott helyzet függvénye.
A Waldorf-tanterv figyelembe veszi a gyermek fejlődésének kulcsfontosságú
szakaszait, mint az iskolaérettség elérését, a fogváltást, a kilenc- és
tizenkét éves kor átmeneti időszakát, a pubertást és még sorolhatnánk:
ezekben az időszakokban jelentős mértékben megváltoznak az oktatás fő hangsúlyai,
új tanulási módszereket és tevékenységeket vezetünk be. Ezeken a kereteken
belül a tanárnak számos lehetősége nyílik arra, hogy felgyorsítsa vagy visszafogja
a tanulás tempóját, hogy megváltoztassa az értelmi, érzelmi és akarati tényezők
egymáshoz viszonyított hangsúlyát, hogy külön egyénre szabott narratív anyagokat
használjon, és differenciált feladatokat adjon.