A megújult újság első számában olvashattátok Yvonne első írását az euritmiáról.

Ígéretet tett, hogy egyre mélyebb és érdekesebb területeit tárja föl előttetek ennek a számomra is kedves mozgásművészetnek. Bekapcsolódva ebbe a munkába, szeretnék elidőzni még az első cikk történetében, és párhuzamot vonni a saját életemmel.

Lory tizennyolc évesen kezdett az euritmiával foglalkozni. Nem véletlen, hogy egy ilyen fiatal lány hihetetlen akarata és ereje kellett ahhoz, hogy ez a mozgásművészet meg tudjon születni. Én is tizennyolc éves voltam, amikor először hallottam róla. Fogalmam sem volt, mit takar ez a név, de egészen hihetetlen dolgok ugrottak be elsőre. Miután többet megtudtam az euritmiáról, úgy éreztem, nekem találták ki. Éppen pályaválasztás előtt álltam, és abban teljesen biztos voltam, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni, de az még nem körvonalazódott bennem, mi is az, amit taníthatnék számukra, és amit igazán adni szeretnék nekik.

Ekkor kezdett szerveződni az első magyar euritmia-képzés első kis csapata. Scheily Mária és Clemens Schleuning gyűjtötte össze a lelkes embereket. Emlékszem, akkor még népes tábor fogadta a külföldi előadókat, de ahogy közeledett az iskola kezdésének időpontja, csak tízen maradtunk a szép feladatra, miszerint horgonyt kell vetni a magyar euritmiának.

Messze nem volt olyan nehéz dolgom, mint annak idején Lorynak, mégis mélyen átéltem, hogy nem könnyű olyan művészetet tanulni, amelyről fogalmuk sincs az embereknek, és akkoriban még nekem is kevés volt.

Lassan tárult föl előttem az euritmia szépsége, tartalma és fontossága, amiért nagyon hálás vagyok tanáraimnak. Minden egyes apró előrelépésért komoly erőfeszítéseket kellett tenni és nagyon komoly munkát kellett végezni, hihetetlen szorgalommal és szeretettel gyakoroltunk iskolaidőn kívül is. Remek külföldi és magyar tanárok okítottak, és próbáltak olyan széles látásmódot adni, amelyből sokáig meríthetünk életünk során. Hallatlan fölfedezés volt, amikor metrika–poétika órákon nemcsak olvastuk az időmértékes verseléssel íródott verseket, hanem mi magunk is poétákká válhattunk – na persze nem horatiusi minőségben –, és különböző ritmusokban próbálkozhattunk a versírással.

Más megvilágításba került a zene is. Itt éltem meg először azt, hogy két teljesen különböző irányú tudomány, mint a matematika és a zene, milyen fantasztikus módon kapcsolódhat egymáshoz. Említnem kell a csillagászatról, az anatómiáról, a beszédművelésről, a drámáról, a pedagógiáról tartott előadásokat is. Miután egyre jobban belemélyedtünk magába az euritmiába is, akkor láttam csak, mennyire fontos, hogy legyen egyfajta betekintése az embernek e sokféle tudományba, ami nélkül lehetetlen a további építkezés.

Az euritmia formavilága másfajta térlátást és térérzést fejlesztett ki bennem, a hangzók mozdulatai pedig megmutatták, mennyire hasonlítanak a kimondott betűk magukra a mozdulatokra.

A legkatartikusabb élmény mégis az volt, amikor először átéltem a bennem végbemenő belső változást, amelyet a mozdulatok okoztak.

Akkor még csak szeretetet és lelkesedést éreztem az euritmia iránt, de azóta már tudom, hogy olyan kincs van a kezemben, amellyel nagyon sokat adhatok a gyerekeknek, és amely életem végéig elkísér.

Pintér Eszter

 

(Megjelent az iskolai újság 2010 novemberi számában)