1028 Budapest Kossuth L. u. 15-17. | Titkárság: 275-7935 | Tanári: 397-4468 |Gazdasági iroda: 275-7938

Madaras Gergely a világ egyik legrangosabb karmesterversenyén, az 52. Besançoni Nemzetközi Karmesterversenyen bejutott a három legjobb közé, és megnyerte az ARTE Live Web külön-díjat. Ennek kapcsán beszélgetett a jelenleg Manchesterben dolgozó karmesterrel Kökéndy Ákos.

Gratulálok, Gergő a sikeredhez! Hogyan lehet felkészülni egy ilyen versenyre?

Voltam már többször ilyen versenyhelyzetben, de ekkora nemzetközi megmérettetésen még nem indultam. 12 nagy művet kellett elsajátítanom, amelyek különféle korokból származnak és különféle apparátusú, összetételű együttesekre íródtak: a klasszikustól a modernig, a kis zenekartól a nagy zenekarig, az oratóriumtól az operáig mindent lefedett a repertoár. Csak a megfelelő kották beszerzése egy bő hónapomba telt, és mivel a nyáron nyolc különböző országban léptem fel, nem tudtam kizárólag erre a megmérettetésre koncentrálni. Persze a verseny előtti két héten napi sok-sok órában csak ezekkel a darabokkal foglalkoztam, és bár tudok olyan vetélytársamról, aki egész évben erre a versenyre készült, nekem erre nem volt módom. Inkább úgy tekintem, hogy én folyamatosan hasonló jellegű megmérettetésekre (is) tréningezek azzal, hogy rendszeresen, napi szinten vezényelhetek, szemben azokkal, akiknek ez volt idén az egyetlen alkalmuk, hogy a pulpituson álljanak.

Milyen érzés teljesen ismeretlen zenészekkel ilyen helyzetben dolgozni?

Ez egy mesterséges szituáció, mert ugyan az előválogatók 230 indulójából „csak” húszan jutottunk be a döntő fordulókba, a nyolcaddöntőben a zenekarnak így is 20 teljesen különböző temperamentumú, karakterű és személyiségű karmesterrel kellett együtt zenélnie. Így képzelek el egy villámrandit: 20 perced van arra, hogy a „partnered” számára vonzóvá tedd magad. Nehéz, hogy az ember ne akarja rögtön minden tudását megmutatni, ugyanakkor mérlegelni kell, hogy mik azok a személyes kézjegyek, amelyeket ezekben a 20-30 perces intervallumokban mindenképp át szeretnék adni a zenészeknek. Felkészülök abból, amit a darabokról gondolok, de abból nem tudok előre felkészülni, hogy a zenekar hogyan fog reagálni az adott zenei megoldásaimra; milyen hibákat fog véteni, milyen nehézségekkel fog szembenézni, illetve mik azok a részletek, amelyeken a várthoz képest egyáltalán nem kell dolgoznunk, mert azok magától értetődően mennek. Hogy egy adott instrukcióra hogyan reagál egy-egy zenekar, az mindig nagyon izgalmas improvizációs játékot eredményez. Tisztában kell lennem a saját zenei értelmezésemmel, de aztán az adott helyzet és interakció fogja eldönteni, hogy mennyire érdemes ezt keresztülvinnem, illetve mi az, amit a zenekar magától ad hozzá a produkcióhoz. Mégis, minél többet dolgozom új, számomra eddig ismeretlen zenekarokkal, annál jobban tudok ezekre a helyzetekre is jól és hasznosan reagálni.

Milyen volt az eredményhirdetés után, hiszen nem lehetett egyszerű hirtelen feldolgozni, hogy nem te nyerted a zsűri fődíját?

Olyan ez, mint az olimpia: ha az ember nem aranyérmes lesz, akkor nem ő nyert, hiába van ott a legjobbak között. Biztos vagyok benne, hogy ha én nyertem volna a fődíjat, akkor a vele járó óriási publicitást és a kb. 30-40 új zenekartól automatikusan kapott felkérést szervesen tudtam volna a karrierembe illeszteni. Viszont azt is tudom, hogy a pályám stabil lábakon áll, és az életem e nélkül a győzelem nélkül is éppen olyan, amilyet szeretnék. Rengeteg új lehetőség nyílt most előttem, talán a versenynek is köszönhetően, talán annak is, hogy azok, akikkel eddig is tartottam a kapcsolatot, most jó visszaigazolást látnak ebben az eredményben. Olyan lehetőségek is felbukkantak, amelyek talán majd később érnek be, és van több, amit egyszerűen már nem tudok elvállalni. (Ez rettenetesen rossz érzés, mert én mindig mindent elvállalok; valahogy mindig megoldom.) Például felhívtak a párizsi Operából, hogy dolgozzak velük egy nagy projekten 2 hónapig, de egyszerűen nem érek rá: pont azon a héten, amikor a párizsi bemutató lett volna, nekem Manchesterben lesz egy nagy koncertem.

Meddig maradsz még Manchesterben?

Júliusig szól a szerződésem, addig napi szinten megvan a beosztásom. Nagyon sokat köszönhetek ennek a programnak; többek között azt is, hogy a versenyen ilyen jól szerepeltem: itt minden nap zenekar előtt állhatok, minden nap vezényelhetek, tehát ha valaki bedob a mélyvízbe, akkor ott otthonosan érzem magam. A következő lépésekre pedig nagyon nyitott vagyok.

Akkor még nincs meg, hogy hol lesz a következő szerződésed?

Sok mindent tudok a jövő éveimről; például már 2011 nyara óta tudom, hogy mit fogok csinálni 2013 szeptemberében. A mostani manchesteri munkámban az a kivételes, hogy jól tolerálják a havi egyszeri-kétszeri külföldi kiruccanásaimat, mivel az a céljuk, hogy beinduljon a karrierem. Tudom, hogy ezt egy állandó szerződés kevésbé engedné meg, szóval az is lehet, hogy egy ideig nem leszek állásban sehol, hanem repkedek egyik helyről a másikra. De sok olyan lehetőség nyílik mostanában, amelyekre mindenképp pályázni fogok, és majd meglátjuk, hogy ebből mi sikerül.

Mik a legközelebbi munkáid?

Jövök haza az adventi bazárra! Ja, hogy munka? December közepén lesz egy nagy operabemutatóm itt Manchesterben, ahol Benjamin Britten Albert Herring című művét vezénylem; már hetek óta, napi hat órában ezen dolgozunk az énekesekkel. Aztán rövidesen találkozom Németországban Pierre Boulezzel, mert az elkövetkező két nyáron megint az asszisztense leszek Luzernben, és meg kell beszélnünk a teendőket.

Végül egy utolsó kérdés. Az életedben van-e olyan terület, ahol úgy érzed, hogy van nyoma annak, hogy hozzánk jártál 13 évig?

Ez egy elég könnyen és egyben nagyon nehezen megválaszolható kérdés. Az biztos, hogy a személyiségem kialakulásában fontos szerepet játszott, hogy ide járhattam iskolába, de mivel nekem ez volt „az” iskolám, nem tudhatom, hogy milyen lennék most, ha nem ide járok. A hidegkúti Waldorfban eltöltött évek, az itt létrejött, életre szóló kapcsolataim, és az itt ért élmények rengeteget segítenek abban, hogy könnyen tudok új emberekkel, új helyzetekkel kontaktusba lépni, és általában is úgy érzem, hogy szociálisan-emocionálisan nagyon jól tájékozódom a világban. Szintén érdekes, hogy úgy érzem: számomra semmi nem lehetetlen; ha valamit nagyon akarok, akkor azt el tudom érni, meg tudom valósítani. Azt hiszem, ez nagyon nagy előny. És ebben a Waldorf nagyon jó!

 

Madaras01

 

 

Keresés

naptár

További olvasnivaló