Japán újra szenved.

A sziget északi részét március 11-én érő, 9-es fokozatú földrengés akkora erővel rázta meg a Földet, hogy kimozdította a tengelyét. Ennek következtében fölgyorsult a bolygó forgása, ami azt eredményezte, hogy a másodperc 1.8 milliómódnyi részével megrövidült a napok hossza. Japán szigete autónyi parkolóhellyel keletre tolódott. Ami azonban a végnek tűnt, az valójában csak a kezdet volt.

A földrengést túlélő izmos épületek a hatalmas hullámokkal már nem tudtak megbirkózni: az óriási erő hatására összeomlottak. A háromemeletnyi magasságú víz tengerparti városokat semmisített meg, hajókat sodort házak tetejére, és úgy keverte az épületeket, mint pókerjátékos a kártyalapokat.

Az emberek egy idő után már nem is számolták az utórengéseket, már nem kerestek menedéket. A magasabb és szárazabb helyekre szerencsésen följutottak hosszú órákig sötétben és hidegben várakoztak vízre és ételre. Ilyen védett helyen van a Koizumi Iskola is, amelyet elleptek a menekülők. Mivel a japánok megszokták, hogy cipő nélkül lépnek be valahová, ezért hamarosan összeszedték a föllelhető újságokat, és origami cipőtárolókat készítettek belőlük az újonnan érkezettek számára.

Káoszra utaló egyetlen esemény az volt, amikor valaki előretolakodott az élelmiszerre várók között, mert nem akart sorba állni. Nem fosztogattak üzleteket, nem törtek-zúztak.

A bajok azonban nem értek véget: ekkor még csak a föld és a tenger szólalt meg. Az újabb veszély az égből jött.

Az embereket figyelmeztették, hogy maradjanak otthon, és amennyire lehet, szigeteljék a házukat, mert a következő fenyegetés néma lesz, láthatatlan és légnemű.

Japán gazdag, nagyon gazdag ország, mondják, amely olajtartalékokkal nem rendelkezik ugyan, de a régi emlékekből és sebekből táplálkozó elővigyázatosság mellett befogadta a nukleáris „erőt”. A tudósok azonban nem számoltak a hibátlannak vélt rendszer meghibásodásával.

A földrengés bekövetkeztekor az történt a Fukushima Daiichi komplexumban, aminek ilyenkor történnie kell: leállt. A hatalmas hullámok azonban áttörték a védőfalakat, és elárasztották a reaktorok hűtésének biztosítása céljából beépített tartalék generátorokat, amelyek így nem tudták ellátni a feladatukat.

Lehetetlen helyzetbe került 50 elszánt fukushimai alkalmazott, akik tömlőkből fecskendezett vízzel próbálták csökkenteni a hőmérsékletet.

A világ legjobb, nukleáris kutatással foglakozó tudósai igyekeztek segíteni, de nem tudták megakadályozni a sugárzás terjedését. Tokióban a megengedett érték 23-szorosát mérték. Amint óráról órára egyre veszélyesebben emelkedett a radioaktivitás mértéke, úgy csökkent a tudományos eredmények, a számítások, a tervezés, a technikai megoldások szerepe, és nőtt a kiszámíthatatlan, az embertől független tényező jelentősége: milyen irányból fog fújni a szél.

A katasztrófa természeti eredetű volt, de az emberi tevékenység miatt még súlyosabbakká váltak a következményei.

A félelem és a bizonytalanság azonnal éreztette a hatását a tokiói tőzsdén: három nap alatt 700 milliárd dollárral lett szegényebb ez a fontos pénzintézmény.Japánban készül az összes fölhasznált félvezetők 25%-a és a legtöbb számítástechnikai szerkentyű – beláthatatlan időre leállt a gyártásuk. A Sony hét gyárában fölfüggesztette, más üzemekben csökkentette a termelést. Áramszüneteket vezettek be stb.

Hogyan fog működni a globális kereskedelem, ha a világ harmadik legnagyobb gazdasága átmenetileg „házon kívül van”?

Közben Svájc befagyasztotta a nukleárisenergia-programját, Németország bezárta az 1980 előtt épült atomerőműveket. A paksi erőmű a közlemények szerint rendben van. Az elárasztott fukushimai erőmű soha többé nem nyitja meg a kapuit, de az energiaigény továbbra is növekedni fog. Reneszánszát éli az atomenergia-fölhasználás. Pedig már látjuk, hogy nincs az a táblázat, tervezés vagy képesség, amely megállítaná a Földet mozgató erőt.

A sugárfertőzés az egyik legostobább seb azok közül, amelyeket az ember saját magán ejt.

A természet előállította ugyan a radioaktivitást tartalmazó elemeket, de gondosan elrejtette őket a hegyek mélyébe. Az ember nagy erőfeszítések árán hozzájuk férkőzött, és a második világháború végén bemutatta pusztító erejüket.

Japán rendíthetetlen, higgadt népe megint szenved.

Fölvettem a kapcsolatot egy régi japán barátommal, Tokukoval, akivel a 90-es években együtt dolgoztunk camphillben. Később ő a tokiói Waldorf-iskolában volt szövőmester és fazekas. Ezt írta: Most rajtunk a sor, hogy újjáépítsük Japánt! Elképzeltem őt, amint könnyes szemmel írja e sorokat.

Japánban is folynak könnyek. Csak csöndben.

– Csak lelkierő és kitartás legyen! – írta Tokuko.

Biztos vagyok benne, hogy japán népe mélységes tartalékokkal rendelkezik mindebből. És mindannyiunk számára rendkívüli példát mutat a méltóságteljes szenvedélymentességgel, amellyel ezt a tragédiát hordozza.

Shoganai – Tényleg nincs mit tenni?

 Kocsis András