Korbely István: Bohóc

Jólesően állapítjuk meg mostanában délutánonként, hogy még milyen világos van. Egyre messzebb kerülünk a téli napfordulótól gyertyaszentelőt is elhagyva, de nem annyira, hogy lelkünkben még ne élne mindaz a tapasztalat, amit Advent és a karácsonyi idők alatt átéltünk. 

Az önismeret és a Szellem közelsége múló fényénél még látjuk tökéletlenségünket, de a nappali világosság növekedésével már nem a lélek mélyébe húzódva, hanem azt a világba kihelyezve tudjuk leginkább megragadni a tél végi farsang lelki ajándékait.

A túlzások időszaka ez. Fejletlen, esetlen tulajdonságokra ismerhetünk magunkban és másokban, a világban is. Hogyan lehet ehhez jóakarattal, ám humorosan, groteszk módon nyúlni? Elfogadni azt, hogy sokszor csak arra vagyunk képesek, hogy az Ember karikatúráivá legyünk. A torzítás, a felnagyítás, a humor feloldozó erejével könnyebb. A félelmet keltő busók is élvezik a túlzásokat, keresztbe tesznek az embernek, kinevetik, ugratják, hiszen a káröröm, irigység, hiúság, rosszindulat, őszintétlenség, mértéktelenség, … egyikünknek sem ismeretlen. A kiszebábú égetésekor felírhatjuk, és a tűzbe dobhatjuk mindazt, amitől szabadulni szeretnénk. A bohócon is túlzás minden: az orra, a szája, a cipője, a ruhája, és a szíve is óriási. Jóságos, gyógyító nevetéssel kibújhatunk saját bőrünkből, utat engedhetünk a változásnak, a megtisztulásnak, s így a tavasz új életet hozva köszönt majd ránk.