1028 Budapest Kossuth L. u. 15-17. | Titkárság: 275-7935 | Tanári: 397-4468 |Gazdasági iroda: 275-7938

A 9. osztály első irodalmi epocháján a novellairodalommal foglalkoztunk. Ennek kapcsán a tanulók maguk is alkottak novellákat egy hosszú - pár napos - műhelymunka megfontolásainak eredményeképpen. A téma a bibliai Tékozló fiú története volt. (Lk. 15.) A fiataloknak el kellett helyezniük a történetet térben és időben, légkört kellett teremteniük a szereplők köré, meglátniuk az eseménylánc drámai, feszültséggel teli csomópontjait, ezek közül egyet kiválasztaniuk, és a feszültségteremtés eszközeiről tanultakat hasznosítva a köré rendezni a szöveget. Fontos témánk volt beszélgetéseinkben a realitás kérdése, hiszen az olvasó csak a valamilyen szempontból hihetőt tudja befogadni.
Íme, néhány novella a fiatalok alkotásaiból.

 

Kovács Kende: Az otthonhoz vezető út

 

Az út hosszú volt, egy hónap telt el, mire a városba értem, de már csak egy órányi gyaloglásra van a farm. Eszembe jut, milyen volt ott az élet. Fárasztó és unalmas. Ha nem megyek vissza, akkor viszont éhen halok, mert sem munkám, sem pénzem nincs, és hiába koldulok, nem kapok eleget ahhoz, hogy éhen ne haljak. Eszembe jut, mennyire nem szerettem a farmon élni. Akármennyi rossz emlék is jut eszembe, annál inkább vágyom az otthonra, minden egyhangúsága ellenére. 

Vajon apám mit gondol majd rólam? Oly csúnyán hagytam itt!

 

 

A távolban a füves, poros prérin már látni lehet a farmot. A ház egész kicsi pontnak látszik, mellette az a hatalmas eperfa, amelyre gyerekkoromban annyiszor felmásztam, innen egy apró zöld folt. A birkanyáj egy földre szállt felhőnek néz ki.

A tehenek kolompolása messziről hallható, látni lehet, hogy sokkal többen vannak, mint mielőtt elmentem. A baromfiudvarban a kakasok még mindig kukorékolnak, pedig dél is elmúlt. A pajtát átfestették pirosra. A házőrző kutyák házából is eggyel több lett. Egyre közelebb érek. Hirtelen egy emberalakot pillantok meg. Az ember meggörnyedve jár, elég lassan, a haja és a szakálla ősz és a hosszú keze remeg.

‑Hé!‑ kiáltok fel. Nem hallja meg, megpróbálom újra.

‑Jó napot!‑ egy kicsit erősebb hanggal.

Most meghallja, elkezd felém közeledni, és én is elindulok. Olyan közel vagyok, hogy már látom az arcát. Az apám az, hirtelen megtorpanok. Nem bírok mozdulni semerre.

Eszembe jut az a nap, amikor elkértem az apámtól a pénzt. Ő hiába kérlelt, hogy ne menjek, mégis elindultam a hosszú úton. Messzire utaztam, mire egy olyan várost találtam, ahol nyüzsgött az élet, és sok érdekes ember lakott.

Apám pénzét csak szórtam, elkártyáztam, elittam és más felesleges dolgokra pazaroltam. Egy ideig sikerült beosztani a pénzemet, de a kártyán egyre többet vesztettem, és emiatt elkezdtem inni, végül az összes pénzemet eljátszottam.

Nyomorogni kezdtem, elvették minden vagyonomat. Egyre kevesebb pénzt tudtam koldulni. Éheztem minden nap. Próbáltam munkát találni, de sehova nem kellett egy csavargó. A kukákból loptam ki a szemetet; ha találtam egy macskát, megettem, a disznóólba is belopóztam, hogy a moslékukat ehessem.

Ekkor ötlött fel a gondolat, hogy visszajövök. Fellopóztam a vonatra, igaz, hamar kidobtak, de haladtam legalább. Végül elértem a várost, aminek a közelében apám farmja van.

És most végre itt vagyok, de vajon apám visszafogad? Ha nem, akkor meg fogok halni.

Elindulok apám felé, egyre közelebb érünk egymáshoz. Mi van, ha nem fogad vissza, mit csináljak? Hova menjek? Ezek a gondolatok futnak végig az agyamon. Megrémülök, nem tudom, mit csináljak, hogy oldjam meg, hogy visszafogadjon?

Szinte csak pár lépésnyire vagyunk egymástól. Hirtelen kiszárad a torkom, és nem tudom, mit mondjak. Megfagy a vér az ereimben, pedig meleg van, földbe gyökerezik a lábam.

Sokáig nézzük egymást, de egyikünk sem tud egy szót se szólni. Végül apám megszólal.

‑Fiam, visszatértél?‑ kifejezéstelen arccal.

‑Igen, apám.

‑De miért jöttél vissza?

‑Apám, én vétkeztem ellened. A pénzedet, amit adtál nekem, elszórtam, elkártyáztam, elittam. Te jó voltál hozzám, de én elárultalak, itt hagytalak.

Nem bírom tovább, könnycseppek hullnak a szememből. Nem bírok az apám szemébe nézni, és letérdelek elé.

Egy kéz érintését érzem a hátamon. Felnézek, és apámat látom, a nézéséből sugárzik a szeretet. Segít nekem felállni.

‑Megbocsátok! ‑ mondja. ‑ De hogy gondoltad, hogy nem fogok megbocsátani, hiszen a fiam vagy, mindennél jobban szeretlek.

‑De ilyen könnyen megbocsátasz, azok után, amit tettem?

‑Igen.

Elindulok a farm felé, és végre érzem, hogy újra van otthon.

Apám újra kiegyenesedve jár, pont úgy, mint azelőtt, mielőtt elmentem.

 

Kékessy János: Testvérek

 

Ment haza, sikeresen eladta a nyolc bárányt. Már sötét volt, a hold fénye fényesen csillogott, a hűvös szellő titokzatosan csörgette meg a fák leveleit. Most már sietett, nem akart túl sokáig a sötétben menni. Egy kis idő után már látta a ház fényeit, különösen fényes volt. Elkezdett futni, amikor odaért az ajtóhoz megtorpant, rossz érzése lett, nem akart bemenni. Visszafordult és a szolgálóbejárat felé vette útját. Amikor bement, finom hús illata izgatta meg az orrát. Beljebb ment. Meglepetten látta a szolgák különösen szorgos nyüzsgését. Rá se hederítettek, ami zavarta, mert ő az úr fia. Megállított egy fiatal szolgáló lányt, aki éppen ment volna fel az emeletre egy finoman gőzölgő húslevessel.

- Hé! - szólította meg dühösen.

- Tessék uram!

- Mi van itten, mi ez a nagy felfordulás?

- Ó, ünnepelnek - mondta nagy mosollyal.

- Mit ünnepelnek?

- Képzelje, nagyszerű dolog történt - kezdte volna, de Rory türelmetlenül közbeszólt.

- Na mondja már!

- Hazatért, - Rory már rosszat sejtett, de még hallgatott - hazatért George!

Rory pont ettől félt. Kiütötte a szolgáló kezéből a levest és kifutott a kertbe, nem tudta mit csináljon szerette öccsét, de cserbenhagyta, amikor elment és még mindig dühös volt rá ezért.

Közben George ott ült a finomságokkal teli asztalnál és örült, hogy apja visszafogadta, már csak a bátyjára gondolt, hogy ő mit fog szólni ehhez. Meg akarta majd beszélni vele, hogy mi történt, de - Mivel még nincsen itthon, - gondolta, - először jól meglakomázom. Letépte az egyik liba combját és jóízűen elkezdte enni.

Rory kint ült és nem tudta mi tévő legyen. Nézte a csillagokat, hallgatta a szél susogását. Lassan egy alak közeledett feléje, mikor közelebb ért, látta, hogy apja az. Odaült mellé, vállára tette a karját.

- Fiam, örülnöd kéne, visszatért az öcséd! - mondta kedvesen, de megértően.

- Cserbenhagyott, épp meg tudtam szokni, hogy nincs itt, erre most beállít ide.

- De csak ma, csak ma este legalább, mulass velünk. - kérlelte fiát.

- Hát jó - mondta -, de még lesz egy komoly beszédem vele.

- Na, ez a beszéd fiam. - mondta boldogan - képzeld, Georgenak elfogyott az összes pénze, már régen nem evett rendesen.

- Micsoda!? - kérdezte meglepetten és dühösen - eltékozolta az összes pénzét? Hogy teheti, hogy merheti azt, hogy így nincstelenül tér vissza?

Még sokáig üvöltözött dühösen és apja semmit sem tehetett. Felrohant a szobájába és magában dühöngött.

- Hogy vehette vissza apám ezt a semmire se kellő, tisztességtelen teremtést? - gondolta. Nem tudta mit csináljon, mérges volt az apjára és az öccsére is.

Az apa kinn maradt, ugyanazon a farönkön ült, mint fia is. Nagyon szomorú volt.

- Elrontottam, mindent elszúrtam.

Felállt és elkezdett sétálni. Körbesétálta a házat, elment a disznókhoz. Nézte őket, ahogy alszanak. Végül visszament a házhoz és bement George-hoz, aki még mindig mulatott a többiekkel.

- Szegény George, mit fog szólni ehhez? - kérdezte magától.

Oda szólt a fiának, aki éppen jóízűen itta a finom vörösbort.

- George!

- Igen?

- Gyere ki, beszélni akarok veled.

- Jól van, egy pillanat - még gyorsan lehajtotta a pohár bort és ment is ki az apja után. Kint már hűvösebb volt. Visszaemlékezett arra, mikor kint fázott egyedül pénz nélkül és nem tudott mit csinálni. Szégyellte azt, amit tett.

- Fiam, Rory nagyon mérges ránk.  

- Hazaért? Hol van? - már nagyon szerette volna látni a bátyját.

- George, Rory nagyon mérges ránk.

- Miért?

Az apa szomorúan elmagyarázta fiának a gondot. George pedig nagyon hibásnak érezte magát, meg akarta oldani ezt a problémát, de nem tudta hogyan.

- Talán, ha mostantól rendesen és szorgalmasan dolgozok, bátyám megbocsájt nekem.

- Remélem - mondta az apja - és én meg majd beszélek vele.

- Nem - mondta határozottan George -, én miattam van ez az egész, én is fogom megoldani. De ő is kételkedett, hogy képes-e rá.

- Sok szerencsét! - mondta az apa és elindult a házba. George utánanézett, szomorúan, lehajtott fővel ballagott. George nagyon hibásnak érezte magát. Körülnézett és észrevette, hogy pont ugyan ott ül, ahol másfél éve eldöntötte, hogy elmegy, elátkozta azt a pillanatot. Elátkozta azt a pillanatot mikor elindult hazulról, elátkozta azt, amikor elfogyott a pénze, azt, amikor eldöntötte, hogy visszajön, elátkozta azt, amikor visszatért, elátkozta az egész életét.

Úgy döntött, hogy felkeresi a bátyját és megpróbál beszélni vele. Útközben hallgatta a szél félelmetes suhogását. Ment tovább a magas fűben, meg-megbotlott. Odaért a házhoz, kinyitotta a nehéz faajtót, felment az emeletre, és megállt bátyja ajtaja előtt. Különösen csendes volt a szobájában. Nagyon félt bemenni, nem tudta mi vár rá. Összeszedte bátorságát és kinyitotta az ajtót. Tárva nyitva volt az ablaka és besütött rajta a hold fénye. Rory nem szokta kinyitni az ablakot, fázós típus, gondolta. A szekrény tárva nyitva, a ruhák össze-vissza szétdobálva. A hátizsákja, ami mindig ott lógott a szekrény mellett, nem volt sehol. George odament az ablakhoz és még épp látta, ahogy egy futva távozó alak eltűnik a fák mellett.

 

Seller Lola novellája:

 

Egyedül volt.
A hideg téli szél lágyan fújta a fehér hópelyheket. Az ég szürkén sötétlett, a felhőktől nem látszott a nap. Pár galamb szállt le mellé a mocskos padkára, ahol már negyedik napja aludt.
Elhagyott környék volt ez, szinte senki sem járt erre. Csak akinek nem volt más választása. Kopott, lukas cipője lelógott a sárba, a fagyos hideg folyamatosan rázta testét, vékony, koszos pulóvere nem melegítette fel. Már semmi jót sem várt a várostól. Felült, előkaparta zsebéből koszos cigarettatárcáját, kinyitotta, és mint aki valami fontos döntés előtt áll, méregette az utolsó két szálat. Végül kivette belőle az egyiket és rágyújtott. Lassan fújta ki a füstöt, miközben szemével hunyorítva a levegőbe meredt, görnyedt hátát nekitámasztotta az egykor fehér színű falnak. Rutinszerűen leveregette hüvelykujjával a fölöslegesen összegyűlt hamut.
Egy ferde fogú sánta alak közeledett felé. Fiatalabbnak látszott, mint Krisztián. Amikor odaért, fekete körmös kézfejét felé nyújtva, egy pár forintért könyörgött. Krisztián idegesen rivallt rá.

- Nem látod, hogy nekem sincs?!
Mire az szótlanul letelepedett mellé, és hangosan kifújta a levegőt.
Krisztián nem nézett rá, különbnek érezte magát nála, nem akart semmiféle hozzá hasonló figurával társulni. Mégis mikor felé nyújtotta kezét és a nevét mondta, valami reményféle ébredt benne egy új barát iránt.

Aznap együtt indultak el valamiféle étel iránt érdeklődni. Azonban szokásszerűen, nem szánta meg őket senki.
Bálint ujjaival erősen dobolt festékfoltos nadrágja szárán. Tekintete az arra járókon cikázott össze-vissza. Krisztián úgy nézett rá, mintha meg lett volna zavarodva. 
Amikor a következő ember is úgy ment el mellettük, mintha nem is látná őket, Bálint erőszakosan megragadta karját és húzni kezdte maga után. – Gyere – utasította.
- De hova? – értetlenkedett Krisztián.
Bálint azonban nem felelt, csak egyre vonszolta végig a hosszú utcákon. Krisztián egy ideig tűrte, aztán kirántotta karját Bálint szorításából, és megtorpant.
- Elárulnád, hogy hova rohanunk?!
- Ide – mutatott a szemközti utca sarkára, ahol egy kis bolt árválkodott a nagy tömbházak között.
Krisztián összeráncolta a szemöldökét. – Nincs is pénzünk.
- Nincs – mosolygott ravaszul Bálint.
Egy ideig szótlanul álltak. Krisztián, Bálint arcát fürkészte, hátha le tudja olvasni róla, mi a szándéka. De ő csak a földet szemlélte.
- Nem fogok lopni!! – jelentette ki végül Krisztián.  
- Ó. Tényleg nem?
- Tényleg nem. – Krisztiánban, még ha nem is látszott rajta, legbelül ott volt még az apjától tanult becsülete, és úgy érezte, nem képes megtenni, amit elvárnak tőle.
- Három napja alig ettünk valamit, az emberek lenéznek, undorodnak tőlünk...
- A saját nevedben beszélj! – vágott közbe Krisztián.
Bálint felvont szemöldökkel folytatta.
- Nem képesek egy falatot sem adni, ha így folytatjuk, éhen halunk.
- Akkor sem kellene lopnunk!
- Nincs más választásunk, nem érted?! Ezek az emberek fukarok és irigyek, ne várd, hogy valamelyikük is megszánjon. Rezzenéstelen arccal végignéznék, ahogy éhen halunk. A vesztünket akarják mind! Megérdemlik, hogy egy kis ételt elvegyünk magunknak.
Krisztián egy ideig elgondolkodva figyelte a boltból ki-bejárkáló embereket, aztán megszólalt.
- Nekem kell bemennem?
- Téged még nem ismernek – mosolyodott el Bálint.
- Rögtön jövök – mondta Krisztián, azzal Bálint kezébe nyomta kis zacskóját, amiben maradék holmiját tartotta és átvágott az úton.
A bolt ajtaja előtt megtorpant, egyik lábáról a másikra állva nézett hátra társára, aki kezével sürgető mozdulatot téve behúzódott egy fal árnyékába. Krisztián két kezével betolta az ajtót, mire egy kis csengő szólalt meg. Várt egy pillanatot, de mivel senki nem szólalt meg, belépett. Apró bolt volt, pár telipakolt gondolával elválasztva. Az egyik sarokban pékáruval megrakott polc állt. Remegő kézzel leemelt egy pár zsömlét és buktát. Gyorsan pulóvere alá rejtette őket, majd a kijárat felé vette az irányt. Az ajtó előtt megállt és mély lélegzetet vett. Megkönnyebbült, de szíve még mindig gyorsan zakatolt.
- Na?! – ért oda hozzá Bálint.
- Itt van – adta át az ételt.
Mind a ketten furcsán mosolyogtak, de nem néztek egymás szemébe. Ekkor valaki hátulról megbökte Krisztián vállát, mire ő hátrafordult. A mögötte álló izmos férfi a boltból jött ki. Haja lelapult, szürke, foltos pólóján meglátszottak az egész napos unalom ráncai.
A következő pillanatban, öklével hatalmasat ütött Krisztián arcába. Aztán magában motyogott valami olyat, hogy „nyomorult patkányok˝ aztán eltűnt az üzletben.
Krisztián a meglepetéstől és a fájdalomtól elesett. Hanyatt feküdt a szálingózó hópelyhektől nedves, hideg földön. Karjai erőtlenül feküdtek törzse mellett. Felbámult a sötétedő égboltra. Orrából lassan csordogált a vér. Bálint, aki eddig egy árnyékban húzta meg magát, most gúnyos vigyorral az arcán fölé hajolt, arcába lógatta a szerzeményt.
- Nehogy azt hidd, hogy más vagy, mint én. Te ugyanolyan undorító, romlott, elkeseredett, élősködő vagy, mint én, vagy bármelyik hozzánk hasonló alak… - mondta, azzal felegyenesedett és sietős léptekkel elindult az utcán.
Krisztiánnak sem ereje, sem kedve nem volt utána menni, tudta, hogy Bálintnak igaza volt.
Romlott és elkeseredett.
Bűntudatán enyhített lebukása, mégis mintha elvesztette volna becsületét.
Fogai vacogtak, egész testét átjárta a hideg, minden porcikája sajgott, ujjait már nem érezte, és semmije sem volt, még tisztességes neve sem.

Az utcai lámpák fényében csillogtak a hópelyhek, amelyek arcára hullva megolvadtak és könnyekként csorogtak végig rajta.

Lassan kezdett ráébredni, hogyan rontotta el ezt a lehetőségét.
Hirtelen eszébe jutott édesapja. Vajon mit gondolna róla, ha most így látná? Vajon mit tehetne az apja, ami rosszabb ennél? Vajon ha most hazamenne, és az apja messze küldené, rosszabbul érezné-e magát, mint most, így fekve a hideg latyakban? Vajon ha most hazamenne, mit szólna az apja? Vajon ha most hazamenne…… Vajon ha most hazamenne……

Lassan állt fel a földről, és ugyanilyen lassan indult el.

 

Horváth Adél: Hazatérés

 

Délután volt, öt óra körül. A levegő már nem volt olyan füllesztő, de a sivatag homokja nem hűlt még le, forró volt, mint a parázs. A napot néha eltakarta egy-két fodros bárányfelhő, madarak szelték át a végtelen eget, langyos szellő járta át a pusztaságot. Bármerre nézett az ember, a természet nyugodtságot sugallt. A homokbuckák között egy fiú botladozott. Fáradt volt, gyenge és szomjas, minden léptéért meg kellett küzdenie, de mikor meglátta a horizonton kialakuló kis falu körvonalait, mintha valami Istentől való rejtélyes erőhöz jutott volna, arcába visszatért a szín, lábai megindultak.

Egy óra sem telt belé, és már a folyópartra ért. A folyópartra, ahol annyiszor sétált, ahol anyja annyi időt töltött a szennyes ruhákkal bajlódva. Szinte látta maga előtt, ahogy törékeny testével a ruhákat pakolja, és közben kedves mosolyával a többi asszonnyal beszélget. Ó az ő drága anyukája, az az áldott nő, aki egész életében mellette állt, de ő otthagyta, otthagyta betegségében. Szívébe valami ismeretlen érzés hatolt, a fájdalom, megbánás, szomorúság és a félelem örvénye hömpölygött benne. Fájdalmával küzdve mégis tovább indult. A térre érkezett, fehér macskakövei szinte világítottak a tisztaságtól. A kis kőtemplom falát vörösre festette a lenyugvó nap sugara. Nagyon szerette ezt a helyet, sokszor járt erre, szomorúan boldogan egyaránt, de mindig volt vele valaki. Valaki, aki szorosan mellette sétált, aki vigasztalta, mikor szomorú volt, és vele nevetett, mikor vidám. A bátyja! Úgy hiányzott neki!  A lelkiismeretfurdalás még jobban szorította bűnös szívét, hiszen otthagyta ezt a számára olyan kedves embert egyedül a sok munkával. Hirtelen olyan akart lenni, mint ő, bűntelen és szabad, igazán szabad. Szíve egyre gyorsabban dobogott. Már a mezőnél járt. A vágott nedves fű szagát érezte. Látni vélte az állatokat, akiket apja boldogan elhajt, és eltűnnek az olajfák sűrű erdejében. Feleszmélt, fájdalma szinte elviselhetetlen volt. Apjára gondolt, látta maga előtt hosszú, fehér szakállát, kék csillogó, vidám szemét és barázdált homlokát, barátságos, megbocsájtó mosolyát. De talán ezt nem fogja még ő sem megbocsájtani. Hiszen elhagyta őt, bajba keveredve elszórta a pénzét, amiért semennyit nem dolgozott. A legnagyobb bűnöket követte el, és mikor a pénzéért úgy határozott, hogy ölni fog, mikor már a fegyver a kezében volt, csak akkor eszmélt rá bűnére. Megfutamodott, mint egy gyáva nyúl. És most ahhoz akar visszatérni, akit a legjobban megbántott.

Könnyeivel küzdve haladt tovább, szíve majd kiugrott a helyéről. Rettenetesen félt. Felpillantott és látta a nagy kőházat. A kertben virágok illatoztak, a macska a lépcsőn vadászott, érezni lehetett a nyugodtságot és a békét, érezni lehetett az otthont. A helyet, ahová a legjobban visszavágyott. A kapura nézett, nyitva állt, mintha őt várnák. Habozott egy kicsit, majd belépett a kertbe. A kövekkel kirakott ösvényen haladt. Egyszer csak megállt, dermedten meredt a házra akár egy üres szobor, a nap utolsó sugarai hosszúra nyújtották árnyékát. Az aszfaltra nézett, árnyéka hatalmas volt, ő maga hozzá képest egy apró, gyenge, törékeny nádszál. „Nem, ezt nem tehetem!” Megbántottam őket, tönkretettem az életüket, és mit sem törődve érzéseikkel, itt hagytam őket, nem térhetek haza! Ez már nem otthonom többé. Jaj, Istenem mit tettem? – siránkozott magában és megfordult. Lassan vonszolta gyönge testét; szomjas és beteg volt az izgalomtól, fáradsága ugyan megszűnt, a legnagyobb fájdalmat mégsem a testi, hanem a lelki gondok okozták.  A nap eközben levándorolt a hegy mögött, a templomból kiszűrődő harang hangja megtörte a kabócák hangos zenéjét. Ez a zene most nem barátságos és megnyugtató volt, mint régen, hanem gonosz és kárörvendő. Még csak hat óra volt.

Kezét a kapu felé nyújtotta. Hirtelen valaki megszólalt mögötte: - Marón! – hallotta a szeretett hang kiáltását. A fiú megállt és szíve hangos zakatolása közepette megfordult. Apját látta, tárt karokkal, könnyes szemmel szaladt elé az ajtóból. Hosszú, fehér ruházata és szakálla lobogott, arcán mosolya boldog volt. A fiú ereje elfogyott, térdre roskadt apja lába előtt és sírni kezdett. Erőt gyűjtött magában és felnézett apjára. Ha lehet, még kedvesebbnek látszott, mint az előtt, felnézve mintha nem is egy embert látott volna, hanem mintha maga a Jóisten állt volna előtte. Kinyújtotta felé kezét, és talpra állította, szorosan magához ölelte és nem szólt semmit. Marón dadogni kezdett:- Apám, tudom, nem vagyok rá méltó, hogy visszafogadj, de kérlek, bocsásd meg vétkemet! Segíts rajtam!                                 

Ekkor anyja rohant feléjük, lábán nem volt cipő, hosszú, fehér hálóköntöst viselt, haja ide-oda lobogott, szeme boldog volt, beesett arcán kövér könnycseppek gördültek végig. Bevitték tékozló fiúkat a házba, megmosdatták, és összehívták a ház népét. Hatalmas ünneplésbe kezdtek. Mindenki sürgött - forgott. Mire a fiú belépett a terembe, az asztal meg volt terítve. Szinte roskadozott a sok finom falattól. Az anya nem tudta levenni a szemét kisfiáról, a fiúból még mindig ömlöttek a könnyek és a megbánó szavak. Már szinte mindenki ott volt, egyedül a bátyját nem látta az ünneplő seregben. Ezt hamar megmondta apjának, aki egy kis időre távozott.

Szólt a zene, az emberek táncoltak. A legfinomabb borokat itták és ünnepeltek. Visszatért a fiú, akit már olyan régen elvesztettek! A súlyos faajtó nagy nyikorgással kinyílt. A teremben egy másodpercre minden megfagyott. Egy magas, izmos fiú lépett be rajta apjával a nyomában. Marón az óriási tömeget szinte észre sem véve rohanni kezdett az ajtó felé. Szíve megint a torkában dobogott. A báty meglátta tárt karokkal hozzá szaladó öccsét és elfordult. Ekkor a hazatért fiúban összetört valami. Megértette bátyját, de nem erre számított. Szeretett volna a nyakába borulni, de nem lehetett. Ő nem bocsájtotta meg a bűneit. Szemében könnyek gyűltek. Eközben bátyja kilépett az ajtón és elballagott, öccse hamarosan utána indult és hosszan keresni kezdte. A kert végében akadt rá egy rücskös olajfa tövében, leült mellé és beszéli kezdett.

Azon az estén szokatlanul fényesek voltak a csillagok. Az olajfa tövében a testvérpár még sokáig üldögélt hallgatva a kabócák nyugodt, boldog, titokzatos zenéjét.

Keresés

naptár

További olvasnivaló