Próbatételek végtelen sorát (legalább 10-et) kellett kiállnunk és végigcsinálnunk ahhoz, hogy megőrizzük jó hírnevünket. Mind ügyességet, bátorságot és csoportmunkát igényelt. Ezek közt is a legjobb volt a szappanos hassal való “távolra csúszás”.

Alles is Liefde!

Májusban a groningeni (ejtsd: khroningheni) Waldorf- (ejtsd: waldorf) iskola 10. osztályát láttuk vendégül kis hazánkban. Azóta már (majdnem) mindenki gerjedelmesen várta a hollandiai utazást.

A huszonegy órás utazást háromórás prágai városnézés és sok-sok pisiszünet szakította meg…

A kevésbé jó minőségű cseh autópályákon néhány párórás dugó miatt rézszínű buszunk késve futott be Prágába. Így ott kevesebb idő állt rendelkezésünkre, mivel az utazás – megállásokkal együtt – nem tarthatott tovább bizonyos időmennyiségnél, mert ezután a sofőröknek kilenc órát kellett pihenniük ott, ahol letelik az idő. A nagy sietségben fél óra alatt sikerült megtalálni a várba vezető lépcsőt, de onnantól beindult a buli. Minden fiú és lány beszélt sebtében a város valamelyik látványosságáról (Vítus, Károly-híd, Orloj, Tin-templom, Vencel tér és egyéb nyalánkságok). A túra vége kissé rohanásba torkollt, mivel a látnivalók helyett sokan inkább a WC-t és a buszt keresték, nem sok sikerrel…

Az utazás a Robin Hood című nagysikerű mozifilm megnézésével folytatódott volna, ám a technika ördöge, jó szokás szerint, itt sem hagyott minket cserben. A szegény öreg DVD-lejátszó nem bírta 20 percnél tovább. Az éjszaka közel sem volt kényelmes. A kedves osztálytársak a legváltozatosabb helyeken és pózokban találtak alvási lehetőséget: ülés alatt, fölött, mellett, stb., míg a kevésbé fáradt kollegák hajnali háromkor is vidáman falatoztak.

A rég várt viszontlátás kissé félálomban történt. Bőséges kajálás után összegyűltünk a házigazdák sulijának ebédlőjében, a tornateremben, és egy lelkes tanártól (aki valahol Árpi és Kiss Péter között volt félúton) érdekfeszítő, testtel végzett ritmusgyakorlatokat ismertünk meg. Rövid művészettörténet- és földrajzóra következett, holland vonatkozásban. Részünk volt Groningen város megtekintésében. Utcák, égbekiáltó templomtorony, hatalmas, többszintes biciklitároló, McDonald’s.

A vélemények megoszlanak Hollandia szépségéről vagy izgalmasságáról, de azt el lehet ismerni, hogy tiszta, hangulatos kis hely gyönyörű, vörös téglás házakkal, reges-rengeteg bringával, szörnyen magas emberekkel, sok-sok szőke lánnyal (és fiúval) és egyéb furcsa szerzetekkel, meg csatornákkal tagolt végtelen síksággal, ameddig a szem ellát.

Kettesével kerültünk a családokhoz, az ország, vagy legalábbis a környék legkülönbözőbb pontjain. Nekünk kb. egy óráig tartott a sulitól elbuszozni Drachtenbe, ahol vendéglátónk, Noralie anyukája kocsival várt minket. Noralie azt mondta, az anyukája nem tud arról, hogy két fiú fog a házukban lakni, úgyhogy maradjunk csöndben. Ez persze csak ugratás volt. Már a hosszú út miatt is csodálkozás lett úrrá rajtunk, hát még akkor, amikor kiszálltunk valami isten háta megetti kis helyen, és körülnéztünk a szalmatetős házban. A következő meglepetés az volt, hogy csak a konyhában és egy kis szobában volt fűtés, és csak egy óra múlva vezettek be a szobánkba. Érdeklődésünk csak fokozódott, amikor Noralie megjegyezte, hogy esetleg érdemes cipőt venni. Végül már meg sem lepődtünk azon, hogy lakókocsiban fogjuk tölteni az éjszakát. Viszont a család kedvessége, figyelmessége, izgalmas viselkedése és sok házi sajtja minden kisebb kényelmetlenségért bőven kárpótolt bennünket.

Már első nap jókat nevettünk a vacsoránál, és próbálgattuk elhitetni, hogy nálunk nincsenek autók, csak lovak, közben hollandul tanultunk ilyen hasznos mondatokat, mint „Ik hou van vla” (ejtsd: ikh háu fán fláá). Vidám életünk volt.

Egyik reggel például biciklivel mentünk ki a buszig. Ez még nem lett volna gond, csakhogy csupán két bicikli állt rendelkezésünkre. Nosza hát, egyikünk a kormánynál ülve izzasztóan és keményen tekert, másikunk életéért és hátsó feléért aggódva a csomagtartón egyensúlyozott.

Az Amsterdamba vezető út legizgalmasabb része az a szakasz, amely gáton át vezet. Ez a gát a tengerből szel ki egy darabot, így földeket nyer vissza az egyre emelkedő tengertől. A jobb oldal tenger, a bal oldal tó, csak néhány méter szintkülönbséggel.

Természetesen Amsterdamban van egy-két kihagyhatatlan látnivaló, gondolunk itt a Vincent van Gogh (mint megtudtuk: finszent fán hohjgkhh) és a Rijk Múzeumra, amelyeknek, büszkén vallhatjuk, vendégei voltunk, bár nehezen jutottunk be, mert egy bomba éppen jött ki. Mivel a hollandokat kevéssé izgatta a múzeum, ezért hamar leléptek, így magunk fedeztük fel Amsterdam sokszínű bugyrait. Mindenki más irányba ment. Volt, aki McDonald’sba, volt, aki hajókirándulásra indult, mások egyből a red light distrek-et nézték meg.

Amsterdam rendkívül nyüzsgő város. Rengeteg különös ember, boltok, kávézók, kaja, pia, nők.

Másnap tanulós nap volt, ráadásul jó barátunk, Antonie ezen a napon ünnepelte a 18. szülinapját. A történelemóra A muzulmánok helyzete Hollandiában problémát tárgyalta. Érdekes volt, mert hasonló problémákkal találkozhatunk Magyarországon is. Kommunikációs lehetőségünk újabb dimenzióját próbáltuk ki közös festésen keresztül. Majd… Let’s sing a sooooooong!, énekóra következett. Az előbb idézett beéneklő gyakorlaton kívül egy holland romantikus film betétdalát (lásd cím!) és egy szépséges magyar népdalt tanultunk meg.

A délután és az este csak a fiataloké volt, ezt az időt teljes mértékben kihasználtuk. Parkban piknikeztünk stb…

Hollandia északi partjainál öt sziget úszkál. Kedves vendéglátónk szerint ezek közül a legkevésbé izgalmasra látogattunk el. Ehhez képest itt szereztük a legszebb és legfelejthetetlenebb élményeket. Az viszont kétségtelen, hogy a legbonyolultabb nevezetű mind közül: Schiermonnikoog (valahogy így: Símonikohkhh).

Frizbizés a kompparkolóban, aztán irány a tenger! Idáig nagy szerencsénk volt az időjárással, egész héten csak egyszer-kétszer esett az eső. A szigetre érve bringát béreltünk, sokan tandemet. A tandemezés művészetének elsajátítása roppant szórakoztató, adrenalint felspannoló, ám köz- és önveszélyes tudományág. Holland barátaink természetesen könnyedén leköröztek minket benne! Elöl ülni roppant nehéz, folyamatosan egyensúlyozni kell a járgányt, ha kicsit is kibillen az egyensúly, az egész alkalmatosság kacsázni kezd. Mindez hátulról nézve ijesztő, pláne, hogy hiába rángatod a kormányt, nem történik semmi. De ha már megvan az összhang, és jól megy, nagyon jó dolog tandemezni. Hatalmas buli volt!

Szóval ebben a roppant szórakoztató hangulatban kerekeztünk a sziget központjába, amely egy fagyizóban testesült meg. Kihasználtuk a lehetőséget, folytattuk utunkat, és ha minden igaz, Európa (vagy Hollandia) egyik legnagyobb strandján találtuk magunkat. Ez hosszan elnyúló, lapos, mocsaras homoktengert jelentett. Mivel épp apály volt, a víz kisebb patakokban hatalmas erővel áramlott a tenger felé. Eleinte mindenki csak rendesen tipegett, aztán zokni le, nadrág föl, és lesz, ami lesz! A bátrabbak és legtöbb esetben a fürdőruhásabbak (mert volt, aki esőálló műanyagnadrágosabb volt) belevetették magukat a jéghideg tengerbe. Joggal állíthatjuk: rettentő hideg volt. Miután kipancsoltuk és kibámészkodtuk magunkat, Eric (érik), a holland osztálykísérő azt javasolta, menjünk föl egy dombra, ahol van egy bunker, és szép kilátás nyílik az egész szigetre. A bunkert meg is találtuk, ám a domb nem volt magasabb pár méternél. Még egy világítótorony, néhány kisebb baleset és hirtelen zápor, így ért véget legszebb napunk a legszebb helyen, ahol megfordultunk. Itt már kicsit mélyebb kapcsolat kezdett kialakulni a barátainkkal.

Reggelre kelve, ahogyan az ott szokás, Michaelfest-re indult el a társaság. Tudvalevő, hogy a Parsifal Collagéban (a gimnáziumuk neve) ekkor ünnepelték a Mihály-napot, amely teljesen más, mint minálunk. Az egész közép- és felső tagozat elutazott vonattal egy faluba, amelynek határában árkokkal, csatornákkal övezett mezőn gyűltünk össze. Vegyes korosztályú, kb. húszfős csoportokra oszlott a társaság, kivéve minket. Mi a holland osztályunkkal voltunk két csoportban, keveredve. Minden csapat rövid kis előadással készült, és annak megfelelően öltözött be, mindez kicsit a mi farsangunkra hasonlított. Mindkét magyar–holland csoport a magyar nyelvű éneklés kártyáját játszotta ki. Az egyik csoport még át is írta holland fonetikára a Ködtől fályolos a szemhatár kezdősorú dalt, kb. így: koodutl fatjiolos a sem hataar… Ezután következett csak a java! Próbatételek végtelen sorát (legalább 10-et) kellett kiállnunk és végigcsinálnunk ahhoz, hogy megőrizzük jó hírnevünket. Mind ügyességet, bátorságot és csoportmunkát igényelt. Ezek közt is a legjobb volt a szappanos hassal való “távolra csúszás”. Innentől kezdve már senki sem féltette magát vagy ruháit, mert annál trutyisabbak már nem is lehettünk volna. Vagy, hogy mást ne említsek, embermagasságú, földgömb mintájú gumilabdán kellett valakinek járnia úgy, hogy közben a többiek gurították a gömböt, és persze segítettek is neki. A legdurvább az volt, amikor egy híd alatt kellet minél többször körbemenni. Egy-egy kötél lógott a híd két oldalán, és a híd alatt farúdat kötöttek föl vízszintesen, fél méterrel a víz fölött. Ezeken kellet körbemászni a kisebbeknek úgy, hogy a többiek vagy a jéghideg vízben állva, vagy fentről húzva segítették őket. Itt a mi csapatunk abszolút rekordot döntött: 7 perc alatt 50 körbemászást produkáltunk.

Rendkívüli teljesítményünknek hála, fölényesen meg is nyertük az egész cuccot.

Egyesek szemében talán szépséghibának tűnhet föl, hogy csak a mi csoportunkban nem voltak alsós tagok. Mindez a hideg, a sár és a mocsok ellenére hihetetlen nagy élmény volt, hála a kreativitásnak, a jólszervezettségnek és a nagy sokaságnak. A kemény csoportmunka véglegesen összehozta a két osztályt. És feledhetetlen élménnyé tette az, hogy mindenki vidáman és lelkesen biztatta a másikat, vagy éppen zuhant a sáros vízbe. Sohasem volt ilyen izgalmas és nagy Mihály-napi próbatételünk, és ezt csak az értheti meg igazán, aki látta Esztert és Bélát Super Teachersös ruhában feszíteni és vigyorogni. Nem is beszélve arról, hogy ők is teljesítettek minden próbatételt. Sáros ruháinkat és gátlásainkat hátrahagyva indultunk vissza.

Estére eljött a szívfacsaróan fájdalmas búcsú ideje. Az ottani szülők fenséges lakomát dobtak össze nekünk, és a buszútra is gondoltak: háromnapi ételkészlettel és – mivel Magyarország hátrányos helyzetű Hollandiához képest – öt zsák használt, de (nyomokban) igen jó minőségű ruhát is ajándékoztak az osztályunknak. A busz elindult, és könnyes zsebkendőinket egyre távolabbról lengettük az utána futó holland lányok felé…

Az alvás ezúttal sem ment könnyen, a hűtővíz rendszeres időközönként (kb. 15 percenként) elfogyott, és egyik benzinkúttól a másikig vergődtünk, mindegyiknél pisiltünk egy utolsót, hátha már nem lehet többet… Minél távolabb kerültünk, annál jobban erősödött a depressziónk. Később Béla kis cseh falvak és folyók nevének eredetéről mesélt néhány érdeklődőnek, míg a kevésbé érdeklődők inkább szunyáltak volna egy kicsit…

Így jártunk Hollandiában, és igen nehezen sikerült visszaigazodni a hétköznapi életbe, sokan hiányolták a holland barátokat. Ezt csak az idő és a sok munka enyhíti. A kapcsolattartás is nehézkesen megy, bár megígértük egymásnak, hogy levelezünk. Valahogy az az érzésünk, nekik ez nem jelent olyan sokat, mint nekünk, bár lehet, hogy csak nem mutatják ki, vagy nehéz nekik. Ennek ellenére mind reméljük, hogy még viszontlátjuk egymást, ha máskor nem, a jövő nyáron, amikor is páran szeretnének jönni a Sziget Fesztiválra. Alles is liefde! (A szeretet minden!)

Fényképeket dögivel találhatsz a facebookon! (facebook.com)

Miki és Dávid

a 11. osztály nevében

(Megjelent az iskolai újság 2010 novemberi számában)