Az év meglepetése volt számomra, amikor 2012 őszén a Pesthidegkúti Waldorf Iskolába kerültem angoltanárként. Szinte meg sem száradt a pecsét a Waldorf-tanári diplomámon, amikor megtalált ez a lehetőség.

Egészen mostanáig főleg nagy cégeknél tanítottam angolt, németet és magyart mint idegen nyelvet, illetve középiskolásokat és egyetemistákat készítettem fel a nyelvvizsgára. Ezen kívül fordítóként és tolmácsként is dolgoztam – angol nyelvű könyveket fordítottam magyarra, illetve konferenciákon, tárgyalásokon és képzéseken szinkrontolmácsoltam. Őszintén szólva már éppen kezdtem unni magam a sok menedzser között, amikor ebbe az iskolába hívtak. Amióta az eszemet tudom, tanár akartam lenni. Így aztán amint megtanultam a betűket az  iskolában, nyomban le is adtam az anyagot a négyéves húgomnak, aki hamarosan folyékonyan olvasott és írt... hát, nem pont a Waldorf-módszer szerint haladtunk! Azért túléltük, ahogy az iskolát is, pedig nagyon utáltam a sulit, ráadásul hiperaktív voltam, ezért szorgalmasan gyűjtögettem a fekete pontokat meg az intőket, és alig vártam, hogy kikerüljek a közoktatásból. Ha visszanézek ezekre az időkre, akkor az jut eszembe, hogy gyerekként olyan iskolában éreztem volna jól magam, mint amilyenben most vagyok: ahol kap az ember levegőt, ahol nem gyomorgörccsel megy be órára, ahol önmaga lehet, és ahol szeretik úgy, ahogy van. Mivel én nem ilyen helyen tanultam, most külön élvezem, hogy tanárként ugyan, de mégiscsak Waldorf-iskolába járhatok! Jó itt lenni közöttetek!