1028 Budapest Kossuth L. u. 15-17. | Titkárság: 275-7935 | Tanári: 397-4468 |Gazdasági iroda: 275-7938

Számomra nem volt kérdéses, hová szeretnék menni szociális munkára. Semmi szürreális elképzelésem nem volt, abszolút tudatában voltam annak, hogy a dévai Szent Ferenc alapítványhoz szeretnék menni.

Már öt éve ismerem Böjte Csaba atyát, akit én szentnek tartok, és talán még azt is elmondhatom, hogy igazán lelkes rajongója vagyok.

Szóval június elején Frischmann Flórával nekiindultunk Dévának, amely Budapesttől hat órára, Románia keleti részében van.

Gondolkodtunk rajta, hogy esetleg Erdély egyik kevésbé civilizált falvába megyünk, de önző módon Dévát választottam, hogy legyen alkalmam találkozni az atyával.

Ahogy megérkeztünk, rögtön összefutottunk három lánnyal a fóti Waldorf-iskolából, akik szintén a 11.-es szociális munka jóvoltából voltak ott.

Megmutatták nekünk a kolostort, a családok házait és a vendégházakat.

Az első napon nemigen kaptunk munkát, sőt egyetlen nevelővel sem találkoztunk.

Bár sok mindent hallottam az ottani életről és a gyerekek határtalan szeretetéről, mégis nagyon meglepődtem, amikor az első pillanatban megrohamoztak azzal, hogy menjünk velük játszani. A nagyobbak csak messziről figyeltek, de a kicsik rögtön észrevették a hosszú hajamat, és kapva kaptak az alkalmon, hogy kiéljék rajta fodrászi ambíciójukat.

Már rögtön a második napon kaptam munkát az egyik fóti lánnyal, Eszterrel.

A kolostor udvarán van két 8-8 lakásos tömbház, amelyekben egy-egy család él. A családokat úgy kell érteni, hogy lányok, fiúk külön-külön, de vegyes korosztályban 6–12 fős csoportokban voltak beosztva egy-egy nevelőhöz.

Számomra hihetetlen volt, hogy az atya is egy házban lakik a családokkal. Ez a nagy ember egy ekkora kis lakásban! Föl nem foghattam, hogy semennyit nem költ magára, és még a ruháit is az alapítványnak adományozott ruhászsákokból szedi ki.

Szóval Ancsa nevelő megkeresett azzal a kéréssel, hogy vigyázzunk a lányaira egy egész délutánon keresztül egészen estig.

Az első hét felében nagyon összekapcsolódtunk Ancsa nevelővel és a családjával, de elhatároztam, hogy szeretnék világot látni, és odaköltöztem Ildi nevelőhöz, akivel előtte még egy szót sem beszéltem. Sokat vigyáztam az ő lányaira is, de ezek mellett igyekeztem nagyon szociális lenni, és az összes gyerekkel összebarátkozni. Tehát otthagytam a vendégházat, hogy az ottlétem minden egyes percét kiélvezhessem és segítéssel töltsem.

A második hét közepére sikerült a nagyok bizalmát is elnyernem, és együtt néztünk filmet, kosaraztunk, vagy éppen beszélgettünk az életükről.

Rengeteg barátot szereztem ott, akikkel még mindig tartom a kapcsolatot, sőt sok nevelővel is, akikkel ez idő alatt nagyon közel kerültünk egymáshoz.

Igaz, hogy éjszakánként három órákat aludtam, de az a sok energia is kevésnek bizonyult, hiszen hiába dolgoztam rengeteget, egy percre sem éreztem, hogy eleget tennék a gyerekekért azzal, hogy vigyázok rájuk, szóval elkezdtem az iskolába is bejárni velük, naplót írni, nyomozni utánuk. Szerencsére a rengeteg erőfeszítés meghozta a gyümölcsét, és a többi nevelő, valamint alapítványi tag bizalommal keresett meg azzal, hogy egynapos autótúrára vigyen, ahol putrikat és elképesztő szegény családokat látogattunk meg… Talán erre a részre most inkább nem térek ki, mert máig felzaklat, ha visszagondolok azokra az emberekre, házakra.

A másik szintén megtisztelő dolog az volt, amikor elvittek minket Marosillyére, ahol Bethlen Gábornak volt a háza. Éppen rekonstruálás alatt állt, ezért takarítani kellett, valamint a közeledő ünnepség alkalmából az egész kertet összegereblyézni. Hiába a tűző nap és a rettenetes allergia, leírhatatlanul megtisztelő volt ez a feladat is.

Az ottlét alatt jó párszor találkoztam Csaba testvérrel, aki az idő végére már a nevemet is megtanulta.

Az első alkalommal, amikor összefutottunk, beszéltünk egy picit, de szokás szerint szóhoz sem tudtam jutni a jelenlétében. Számomra az volt a legcsodálatosabb és legemberfelettibb dolog, amikor szóba kerültek a gyerekek, és mindegyiknek pontosan tudta a nevét, a történetét és a korát is.

Csak annyit szeretnék így az élménybeszámoló végére hozzátenni, amit rögtön az első napokban megtapasztaltam: a szeretet mindent átható és hihetetlen erejét. Szinte leírhatatlan érzés azt a hihetetlen szeretetet, akarást, reményt látni a gyerekek szemében. Amikor megölelnek, megpuszilnak, az ember hirtelen azt is elfelejti, hol van, mi a neve, honnan jött, milyen nemű.

Egy dolgot, ha nem százat, megtanultam kint. Szeress mindenkit odaadás és feltétel nélkül!

Mindegy, mennyid van, mennyit adsz, úgysem lesz elég ahhoz, hogy viszonozd, amit ott kapsz.

Lehetsz gazdag, vagy szegény.

Böjte Csaba szavaival élve: Az embereket csak szeretve lehet jobbá tenni.

Flink Lili Borbála

(Megjelent az iskolai újság 2010 októberi számában)

Keresés

naptár

További olvasnivaló