1028 Budapest Kossuth L. u. 15-17. | Titkárság: 275-7935 | Tanári: 397-4468 |Gazdasági iroda: 275-7938

Egy hete folyik az általunk "kísérleti epochának" nevezett nagy vállalkozásunk a felső tagozaton. Még természetesen korai lenne bármiféle összegző jellegű következtetéseket levonni a tapasztalatainkból, hiszen rövid volt ez az idő, és egy komolyabb, átfogóbb vizsgálat, felmérés után erre hamarosan amúgy is sor fog kerülni. Most csak egyetlen, ám nem lényegtelen jellegzetességével szeretnék itt foglalkozni: a választás szabadságával és felelősségével.

Arról van szó ugyanis, hogy a felső tagozatos diákok hat meghirdetett epocha és több mint harminc szakórai blokk közül választhatnak ebben a három és fél hétben. Ezen belül is van olyan epocha, amely során egy bizonyos kereten belül maguk dönthetik el, hogy az adott témában milyen művészeti ággal foglalkoznak, és milyen munkákat vállalnak az epocha során. Maguknak kell tehát összeállítaniuk az órarendjüket, megtervezni a tanulmányaikat, elgondolkozniuk azon, hogy milyen téren vannak a legnagyobb hiányosságaik, milyen szinten szeretnék ezt vagy azt a tantárgyat tanulni, hogy hasznosan teljen az idejük.

Az első, amit szinte azonnal tapasztaltunk, a jókedv, amellyel a fiatalok a tervünket fogadták. Ez a jókedv - megkockáztatom - talán azóta is tart. Az okát elsősorban a választhatóságban látom: nem kész tervből "dolgozik" a diák, hanem maga tervezi meg magának a munkát. Szépen ki is rajzolódtak az irányultságok: kit Kína és Japán kultúrája, történelme, kit a gömbgeometria, kit a zene, a hang természete, fizikája, kit a teste, fizikuma, kit a szecesszió, másokat pedig a mai magyar társadalom érdekelt. De a szakórai blokkokban is együtt ülnek a valamilyen okból lemaradt tizenkettedikesek és a kilencedikesek, mert érzik, tudják, hogy a tényleges tudásuk alapján együvé tartoznak.

Jó érzés, ha választhatunk. Jó érzés, ha a feladataink területén is választhatunk. A választási lehetőségekkel azonnal a szabadságunkat élhetjük meg. Nem kell valamit megcsinálnom, nem kívülről ér a kényszer, hanem lehet, hiszen én választottam - a "kényszer", ha egyáltalán az, belülről, döntés alapján közelít felém. A választás mentén személyes viszonyba kerülök a témával, a feladattal, és így tulajdonképpen leginkább magamnak, azaz elvárásaimnak kell a továbbiakban megfeleljek, és nem egy másik személynek. A választással érdekeltté válok abban, hogy jól tegyem azon a területen a dolgom, mert döntésem csak így lesz igazolható. (Szinte abszurdan hangzana ugyanis, ha azt mondanám: "Én választottam ezt a feladatot, de nem csináltam meg.")

Választani jó, és nagyon jó, ha a dolgok a maguk alternatív jellegükben lépnek be az életünkbe, és nem kényszer formájában. A kényszer gúzsba köt, kikezdi méltóságunkat. Ha felnőtt dolgainkban, feladatainkban nem látjuk már, nem tudjuk már látni a szépséget, a célszerűséget, a hasznosságot, a fontosságot stb., akkor már csak szolgaként tesszük, amit tennünk kell, és lemondunk emberi mivoltunk egyik fontos eleméről, a szabadságunkról.

Ha most pedagógiánkra gondolok, föl kell tennem a kérdést: hogyan függ össze mégis ez a szabadságérzet a kötelességtudással. Mert ugye érthető, hogy szép a választás szabadsága, a szabadság egyáltalán, de hogyan fogják gyerekeink megtanulni, hogy bizony kötelesség is van a világon, hogy bizony sokszor olyat is meg kell tennünk nekünk, felnőtteknek is, amihez nem fűlik a fogunk? Mert nem mindig áll az ember választás előtt, bizony vannak kényszerítő körülmények, amelyeknek szintén meg kell tudnia felelni. Sokszor hallhatók ezek az aggódó felvetések.

Azt mondanám, hogy a gyerekeinket egyfelől a választás örömére, szépségére, szabadságára tanítjuk, másfelől az évek során lassan fölépítjük bennük a választás felelősségét is. Hosszú folyamat vezet ugyanis odáig, hogy a "kísérleti epocha" szellemének megfelelően, a felső tagozaton a fiatalokat ki tudjuk már tenni annak a szép, de nem könnyű élménynek, hogy válasszanak, döntsenek. Hogy várjuk tőlük a választás felelősségét is. Kisebb lépésekben, kisebb horderejű ügyekben gyakorolták már eddig is ezt a képességüket. Talán eddig is dönthettek közép tagozaton éppen pl. a kötelességeik terén: megcsinálom-e a matek leckét, vagy inkább mást teszek helyette. A kérdés az ötödikes számára általában még nem hordoz semmiféle felelősségi tartalmat, a válasz pusztán a hangulat, a kedv függvénye. Külső kényszert alkalmazva - a tanárnak, a szülőnek - természetesen el lehet érnie, hogy a matekot válasszák a gyerekek, de ezzel nagy kockázatot vállal az ilyen felnőtt magára: a kényszer hatására ugyanis gyakran előfordul, hogy az elfojtott szabadságigény a fiatalban előbb-utóbb felszínre tör, és hátat fordít annak, amibe addig erővel vonták bele, jelen esetben a tanulásnak, a tudásvágynak. Helyes tehát a gyermekben a tanulás szokását kialakítani, de a folyamatnak mindig kapcsolódnia kell szabadságának érzetéhez, öröméhez. Hogyan is történik ez?

A nemi érésig a gyerekeket a mellettük álló tekintély fogja segíteni a döntéseikben, pl. egy olyan tanító, akire fel tudnak nézni, akit el tudnak fogadni mint követendő személyt, és akit ezért nem kényszerítő erőként élnek meg, hanem akiben megtalálják szabadságuk forrását. A tekintélykövetés így egyfajta magától értetődő normarendszert fog kiépíteni a gyerekekben, amely során azonban szabadságigényük sem sérül. Az ilyen tekintély mellett egyszer esetleg a mellett fog dönteni a gyermek, hogy megcsinálja a matekot, mert "bár nem szeretném, de az mégis jó érzés lesz holnap a tanítóm előtt, hogy kész vagyok vele", máskor lehetséges, hogy nem fogja megírni a feladatát, mert valami fontosabbnak tűnik számára. A jó tanító vagy szülő természetesen észreveszi ezt a döntést, és tudja, nem egyszerű választani, sőt esetleg azt is tudja: lehetséges, hogy éppen most döntött helyesen, hiszen van úgy, hogy a szigorúan vett kötelességeinknél fontosabb dolgok kerülnek előtérbe. Ne tévesszen meg bennünket, nem gyöngesége ez a szülőnek vagy a tanítónak, hanem ritka fontos pedagógiai tudása: folyamatokat, távlatokat érzékel ilyenkor is a gyerekekben, a jelent a jövőnek rendeli alá, és ezáltal a szabadságukat biztosítja. Talán éppen ez a távlatos látás adja a tanító és a tanítványok közti légkör szabadságát, könnyedségét, biztonságát.

Jó választani, jó megélni a választásban rejlő szabadságunkat, és jó megtanulni felelősen választani. Jó nem kényszer alatt tanulni, ismerkedni a világgal. Érdemes lesz végiggondolnunk a "kísérleti epocha" után, hogy miként lehet élnünk a jövőben a tanulásnak ezzel a kipróbált, új megközelítési módjával, amely talán nagyobb teljesítményekre is készteti a tanulóinkat.

Beöthy Hanna

(Megjelent az iskolai újság 2009 márciusi számában)

Keresés

naptár

További olvasnivaló